老師好! Lǎoshī hǎo! Jó napot Tanár úr!

A cím szóról szóra lefordítva tanár (Lǎoshī) jó (hǎo) -t jelent.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Őszintén szólva, kicsit ráuntam a sulira.
Most épp a rajzszertárban ülök így 11:45-kor, és 'lopom' a netet, mert itt nem kell jelszó a wifihez (:
Úgy másztam be az ablakon, mert a tanár már elkezdte az órát mikor ideértem, így nem mehettem be a termen keresztül xD
Nehogy azt higgyétek, hogy rossz gyerek vagyok! Aki ismer, az tudja, hogy soha semmi rosszaságot nem csinálnék! Ugye Viki?  Ő tudja a legjobban ;)
Szóval, ott tartottam, hogy most kicsit unalom van. Reggel volt két kínai órám, ahol egy óra hagyományos értelembe vett tanulás után a tanárommal észrevétlenül átváltottunk baráti beszélgetésbe. Jiabin. Ő sokkal inkább 'hostdad' mint bármelyik fogadóapám. Azt hiszem, ha bármi baj lenne, hozzá fordulnék először segítségért és nem a fogadószüleimhez. Lehet, nem szép dolog ezt mondani, mert végül is ők azok, akik etetnek, akiknél lakom, de elég nehéz szoros kapcsolatot kialakítani a nyelvi korlátok, meg a folyamatos költözések miatt. Legalábbis én nehéznek találom.
Úgy két hete is, mikor megbetegedtem, először el se akartam mondani fogadóanyukámnak, de olyan rosszul lettem délutánra, hogy muszáj volt orvoshoz mennem. Jiabin vitt haza, hogy ne kelljen lázasan bicikliznem, de fogadóanyukám nem volt otthon, így ő vitt el orvoshoz is. Jobban aggódott értem, mint a hostszüleim, egyedül a nővérem kérdezte meg, mi bajom, anyukám csak annyit kérdezett, hogy kaptam e gyógyszert az orvostól.  Ez rosszul esett, de azért meggyógyultam (:
Apropó, a múlt héten családot váltottam. Harmadik és utolsó alkalommal, de erről majd később.
Szóval Jiabin.  A tanulás mellett mindenféléről szoktunk beszélgetni. Van, hogy ’teázni’ tanít – mert hogy itt Tajvanon ennek külön hagyománya/tudománya van, amire a helyiek nagyon büszkék – van, hogy Tajvan és Kína történelme a téma, máskor pedig az hagyományos esküvői torta készítését elemezzük. Ma éppen különböző túra útvonalakat és lehetséges úti célpontokat vitattunk meg. Ez mostanában gyakran szóba kerül, mert ha minden terv szerint alakul, májusban vele és egy volt diákjával elmegyünk megmászni az YuShan-t ami Tajvan és Kelet-Ázsia legmagasabb hegye, 3952m. Nagyon remélem, hogy elfogadják a jelentkezést, és mehetünk. *.* Ez a héten kiderül.
Sose gondoltam, hogy egyszer lesz egy tanárom, aki el szeretne vinni hegyet mászni. Az ő ötlete volt a dolog, mert mint kifejtette:  - I really want you to see this. This is one of the most sacred places in Taiwan. It would be a pity to miss it. (fordítás: Nagyon szeretném, ha látnád az YuShan-t. Ez az egyik legszentebb hely Tajvanon. Kár lenne kihagyni) Lehet egy ilyen embert nem kedvelni?! :D
Persze nem csak e miatt jó tanár.  Nélküle fele ennyire se beszélnék kínaiul, az írásról nem is beszélve, minden nap legalább egy tucat karakternek magyarázza el a jelentését, az összetételét és a szótövét. Rá kellett jönnöm, hogy tiszta érdekesek az írásjelek. Különböző részeket összerakva kapunk meg egy-egy karaktert. Pl a szó, ország 國 (guo) áll egy ’bekerített területből’ ’szájból’ és ’fegyverből’. Magyarul az ország egy határral körbevett terület, amit fegyverrel kell védeni és a benne lakó embereket etetni.
Annyival egyszerűbb így tanulni, mint csak ’bemagolni’ az írásjeleket.
Jiabin segítségével megismertem sok más tanárt is, mert ha a tanáriban lévő kis szobában összeültek páran teázni, mindig mondta, hogy menjünk, beszélgessünk mi is. Furcsa volt eleinte, hogy úgy ücsörgök, beszélgetek a tanárokkal mintha oda tartoznék, holott elvileg diák vagyok.
Az ilyen szokatlan helyzetek tényleg sokat segítenek a tanulásban, ezért kérte meg az egyik ismerősét is, hogy hagy segítsek délutánonként az üzletében. A ház aljában, ahol Jiabin lakik, van egy üzlet, ami tejből és jégből készült édességeket árul. Ha van időm órák után oda szoktam menni beszélgetni és segíteni a konyhában.

Hát ezért lehet anyanyelvi környezetben gyorsabban tanulni. Minden szituáció egy nyelvlecke, ha észreveszi az ember a lehetőséget.

Pineaple upside down cake

This one is gonna be in English, since I'm not in the mood to write in Hungarian.
All the surprising things, meetings, experiences, even the feelings happen to me in English or in Chinese. It is so different from  my 'normal' life, that I cant, and I dont want to connect the two worlds. I just let them to exist at the same time and enjoy the one, that I'm living in at the moment.

As I mentioned, one of the things they told us about the exchange year is that, it's gonna change your life, and also going to be one of the best years ever.
Though, my personality didn't change during the last 6 months, my life is never going to be the same as it was. The people changed it who I met. Both the taiwanese and the 'travellers' who I got to know. Good people, who became my friends in such a short time, but maybe for a life. I really hope. Good people, whom with I dont even speak the same language, but we can express kindness and sympathy without words, because being friendly or helpful is the same in every language. Good people, who let me in their lives without reluctance and treated me as a member of their family.
I met so many nations since I’m in Taiwan I’m not even sure I can count them, but these people are the most kind hearted ones I've ever met.
Taiwan, Canada, Japan, America, Brasil, Mexico, Chile, Australia, New Zeland, South Africa, England, Germany, Italy, Danmark, France, Thailand, Korea, Sweden, Latvia...
These last two, made me write this article now.
I met the GSE (Group Study Exchange) group of this year, who were from Sweden and Latvia. They are all young adults, who got the chance to spend a month in an other country- in this case Taiwan - with the help of Rotary, to get to know the country, the culture and also to get some new knowledge in connection their work or interests.
When my dad told me that ’some foreigner people will come to town tomorrow, so you will go with them.’, I thought it’s gonna be like this: A couple of old men, unnecessarily dressed in suits, will pretend to be amused by the boring places we visit and I’ll just go with them as a third wheel.
I was so wrong! Firs of all, they dressed causally and they where about 26-28, which is pretty young compared to most of the rotarians who I know. Only their leader Goran was older, but he was still funny and energetic.
Second: In an hour I’ve learned that the two girls, Dana and Anna are artists so we had a lot to talk about. I had interesting conversations with the boy sas well (Marcus and Janis) about politics, differences between European and Asian countries’ educational system, taiwanese history and the current relationship with mainland China. I felt I’ve learned more that day than in the last few weeks at school.
I enjoyed so much to talk to them. It was really interesting and I also enjoyed that they didnt treat me as a kid. They listened to my opinnions and answered to my questions.
Such an interesting company is something I’m missing in everydays. Its not that I dont love my friends, but I could never talk to them about serious things. At the end of the day I wished so much I could spend more time with them!
Unfortunately it was impossible. But when we said goodbye we changed name cards and agreed to see each other at the District Conference 2 weeks later.  Dana also gave me something that nearly made me cry. Earlyer we were talking about folk music and I asked her to sing some Latvian songs. She said she will show me some later. As she didn’t till the dinner, I thought she forgot about it.
Luckily I was wrong. Not just she remembered, but gave me a CD full of with Latvian folksongs so I can take them home. I was touched! This was the nicest thing ever!

Do you understand now why did I say people changed my life who I met? Nearly every time I ’get’ much better than I expect. People who I judged to be selfish or arrogant by the first sight turn to be the loveliest and totally unselfish ones. I get so much love from others who I barely know, help from those who I just met and so on. 
Again and again when I feel lonely life assures me wherever I go there will be good people around me. I just need to find them and appreciate all their good characteristics and be a good friend to them as well.

 Perfect proof: sunday barbecue at Roxy's. The best place in Douliu. I cant say thank you enough times to Glenn for running this place. I just love it!

Casually back to hungarian: 

Négy hete ez lett volna az első hétvége, amikor lustálkodhatok, olvashatok és semmit csinálhatok. El is terveztem, hogy végre kialszom magam, mert egész héten olyan voltam mint egy zombi- a kínai tanárom azt hitte megbetegedtem, meg is kérdezte eljöjjön e velem az orvoshoz.
Tartottam is magam a tervhez egész péntek estig, mikor apukám édes – miután anyukámat már megkérdeztem van e tervünk a hétvégére- csak úgy mellékesen elejtette, hogy holnap reggel keljek fel időben, mert elutazunk két napra. Imádok ilyen jól informált lenni.
A terv úgy nézett ki, hogy Miaoli ’megyébe’ megyünk ( északra a 3. tartomány Yunlin-től, ahol Douliu van ) egy spa hotelba pár rotarysta családdal együtt. Lehet, hogy túlságosan is negatív vagyok mostanában, de nem voltam feldobva az ötlettől. Sok rotary-s programon unatkozom, mert nem igazán akad beszélgetőpartnerem. Korban hozzám közel álló gyerek nincs, a klubtagok fele 50 fölötti akik elszeretettel beszélnek tajvaiul (így mondjuk magyarul? Olyan furán hangzik)  és a kínai tudásom bár sokat fejlődött, azért még mindig korlátozott, így gondolom nem túl nagy élmény hosszabb ideig velem beszélgetni. Szóval magamban morgolódtam kicsit, hogy nem hagynak pihenni, de azért gyorsan összedobáltam a cuccaimat egy hátizsákba és beállítottam az ébresztőt. Ez vagy 5 hosszú percet vett igénybe. Nagyon belejöttem ebbe a pakolósdiba az utóbbi időben, mivel rengetegszer utazom el hétvégére.  Hasznos tudás, mert így csak azt rakom el amire tényleg szükségem lesz és nem kell mindenféle haszontalan dolgot magammal hurcolásznom.
Reggel csak annyi időre keltem fel, hogy felöltözzem, beüljek a kocsiba, aztán folytattam is az alvást egész Miaoli-ig. Tudom, szörnyen antiszoc vagyok, de higgyétek el semmiféle családi beszélgetésről nem maradtam le. Az highway mellett (ez autópályát jelent, ami jóval a föld felszíne felett fut. Ilyen róla a kilátás egy tipikus kisvárosra. )     
Az első megállónál valamivel kipihentebben és jobb hangulatban ébredtem. Ez egy aranyos kisváros volt vörös téglával kirakott főúttal és 30-40 éve épült házakkal. Egyértelműen látni lehet a különbséget a modern és a régebbi építésű házak között. Ez utóbbi stílusa nekem jobban tetszik, valahogy kevésbé személytelen, mint az új épületek és több díszítést is használnak. A tipikus vékony-ház-3-4-emelettel szerkezet változatlan. A földszinten a legtöbb család kis boltot, éttermet alakított ki.
Bár az eső szemerkélt, ebéd után végigsétáltunk a főutcán, hogy megnézzük mit kínálnak az elmaradhatatlan kis bodegák.  (Bárhova is mész Tajvanon, biztos találni fogsz apró standokat – minden esetben kerékkel ellátott, vagy robogó után csatolható- , amik italt, ételt, ékszereket, sapkákat vagy miegymást kínálnak. Leggyakrabban gyanús kinézetű, frissen sütött ételeket, amik meglepően olcsók és finomak. Egy adag - amivel én minden gond nélkül jóllakok – általában 250-400 forint, de 400-ért már tényleg valami nagyon finomat kapsz. ) Na de vissza a vörös téglás úthoz és a standokhoz, amikből ínycsiklandó eper illat szállt. Még onnan is, ahol sültkolbászt árultak. Először azt hittem rosszul érzem, de miután rákérdeztem, az egyik rotarysta elmagyarázta, hogy valami féle eperből főzött alkoholt/folyadékot kevernek a húshoz, attól lesz ilyen erős illata.
A környék ahol jártunk az epertermeléséről híres. Az út melletti ültetvényeken még így március elején is gazdagon érett az eper, a helyiek pedig, minden kreativitásukat bevetve annyi módon használták fel az epret, amennyi csak lehetséges. Találtunk epres-kolbászt, vékony tésztába bugyolált olajban kisütött epret, enyhén csípős epres batyut, rizslisztből készült moá-dzsí névre hallgató édességet epres ízesítéssel, ami pontosan úgy nézett ki, mint a kisméretű szivacslabdák amiket tesiórán használunk néha teniszlabda helyett. Voltak még ilyen olyan sütemények, italok, táskák, kulcstartók, bukósisakok és minden más amit el lehet képzelni.
Tiszta szerencse, hogy nem ott élek. Már biztos az agyamra ment volna.
 Epervilágból kiszabadulva a délutánt már a beígért spa hotelben töltöttük, ahol nem először bizonyosodtam meg róla, hogy a meleg víz az egyik legjobb dolog a világon.

Azt hittem összefagyok mire odaértünk. Bár volt rajtam 4 réteg ruha, a zuhogó/szemerkélő eső és a szél miatt teljesen kihűltem és persze a szobában, ahol az éjszakára megszálltunk ugyan olyan hideg volt mint kint. A fogadó anyukámmal és a húgommal szó szerint szaladtunk a medencéhez, aminek a felszínéről csak úgy gomolyogott a gőz. Awh!
 
 
Ez már a másnapi program volt. Az eső pont annyi időre állt el, hogy teleszedhessük a kis kosarainkat.
Egyértelműen ez a legfurcsább eperültetvény, amit valaha láttam. Az töveket nem a földbe, hanem derék-vállmagas állványokba ültetik amiket ráadásul még le is fóliáznak, így a gyümölcs abnormálisan sármentes marad és a kedves vendégnek se kell hajladoznia. És helyet is spórolnak szerintem. Trükkös!

 Eperszedés után pár órát autóztunk, hogy ebben az étteremben ebédelhessünk. Színtiszta vega kaja sajátos környezetben tálalva. A kicsiknek nyilván a lúd tetszett a legjobban de én a batikoló műhelyt is élveztem. Ne kérdezzétek, mi köze van a vegetáriánus étteremhez, én se értem a kapcsolatot. Mindenesetre érdekes volt.   

  Ez pedig a hétvégi záró kép. 100% Tajvan. Annyira tipikus. Ezen a képen megvan minden, ami kell. A szedett-vedett étkezdék és piaci standok, a töménytelen mennyiségű robogó és a gazdagon díszített színes templom. Kész őrület ami odabent volt.  

Talán mégsem olyan nagy baj, hogy nem tudtam magam kialudni rendesen, bár erről ma nem voltam meggyőződve.
Kezd elegem lenni belőle, hogy erősen koncentrálnom kell, hogy fenntartsak egy beszélgetést, vagy hogy egyáltalán ébren maradjak. Edzésen egy gyilkos bemelegítés és 3x400m után sípoló tüdővel összerogytam és elkezdtem bőgni. Aki ismer az tudja, hogy ilyet nem szoktam csinálni. Utálok mások előtt sírni, de most elértem azt a szintet, hogy nem tudtam mást csinálni. Szegény osztálytársaim, edzőim kétségbe voltak esve mi van velem. Mondtam, hogy semmi bajom nincs, csak hagyjanak sírni pár percet, nyilván nem hittek nekem.
Ha ilyen állapotban vagyok, csak békén kell hagyni. Amúgy is nehéz lett volna elmagyaráznom, hogy nem mindig egyszerű egyedül lenni. Nem mindig egyszerű erősnek, önállónak és vidámnak lenni, belerakni az energiáidat az életbe akkor is amikor semmi másra nem vágysz, csak hogy egy ideig te lehessél a kicsi akit szorosan ölelnek és megvédenek.
De hát ez már csak ilyen…
Pár perc sírás és sok sok jó zene bizonyítottan gyógyír az ilyen esetekre. Meg most, hogy így ország világgal megosztottam a dolgot, lehet gyorsabban elmúlik a rossz hangulat.
Ideje lenne, mert legutóbb még az is sikerült, hogy Skype-on keresztül (kicsit) összevesszek anyukámmal.  Igaz neki is nehéz hete volt, de akkor is!

Aki most aggódna értem, ne tegye, fölösleges. Nem tervezem, hogy depresszióba esek, haza menni se akarok – kicsit se! – úgyhogy minden rendben van. Csak egy rossz hét, semmi több. Nagy gyerek vagyok, a saját lelki világommal csak megbirkózom (:  Azon semmi nem váloztathat, hogy :

It is the best thing in the world to be and exchange sudent! See?
 

Félidő

Mielőtt Tajvanra jöttem volna, megfogadtam, hogy rendesen írom majd ezt a blogot. Leírom azokat a dolgokat, amikre én kíváncsi voltam anno.  Hogy milyenek az emberek, maga a hely, a mindennapi élet. Milyen furcsaságokkal találkozom és mik hiányoznak leginkább otthonról.
Aha, persze!
Három hónap után úgy hozzászoktam az itteni élethez, hogy már nem csodálkoztam rá az életveszélyes közlekedésre, az útszéli apró étkezdékből szálló változatos illatokra, a sok-sok kínai jelre vagy magukra az emberekre. Már az se tűnt fel, hogy megbámulnak, mert én is a város részévé váltam. Teljesen helyénvaló volt, hogy reggelente az egyenruhámban a többi gyerekkel együtt a suli fele bicózom, hogy ha elmegyünk enni minden gond nélkül használom az evőpálcikát és tudom, melyik ételt nem szeretem és melyiket eszem meg szívesen a furcsa kinézete ellenére is.
Ez lett az életem.
Azok a mindennapi dolgok, amikre kíváncsi voltam mielőtt idejöttem, normálissá váltak, így nem éreztem semmiféle késztetést, hogy leírjam őket. Pl otthon se írnám le soha, hogy nyugodtan ihatsz a csapból, a víz tiszta és finom, mert tök evidens. Itt ezt nem csinálhatnád meg. Inni többnyire olyasféle automatákból iszunk, amiket a korházakban látni, csak választhatsz a meleg, szobahőmérsékletű és hideg víz között.
Vagy, ahogy Magyarországon fűtés nélküli házat nem is látni, itt sehol sincs radiátor, egy szem se.
Eddigi életem során elképzelni se tudtam, hogy ha van leves, ne azzal kezdjük az étkezést. Itt ezt senki nem csinálná meg. Három fogás helyett egy átlagos hétköznapon is kb 5 tál van az asztalon, egy puccosabb éttermi vacsorán pedig  10 fogást is felszolgálhatnak . És a leves mindig az utolsók között van.
Megszoktam, hogy nincs túró, tejföl, hogy minden családban van legalább egy robogó, hogy nyugodtan az asztalra  rakhatod a csontot, szálkát, amit nem eszel meg, hogy a legnagyobb méretű női cipő fél számmal kisebb mint a lábam, és B helyett C kosaras melltartót kell vennem, vagy hogy egy M-es ruha is lehet kicsi, mert kisebbek a méretek. Ezen már nem akadok fenn, bár azt nem adtam fel, hogy találjak olyan női cipőt, ami passzol rám.
És még sorolhatnám.
Lényeg, hogy nagyon nem jött össze az a ’rendes blog írás’. Ha volt is időm, nem volt hangulatom hozzá. Erre az is rájátszott, hogy az ’írhatnékot’ általában, valamilyen érzelmi válság hozza ki belőlem, amik –egy kivételével- teljesen kimaradtak az életemből. Ilyen nyugodt, kiegyensúlyozott, harmonikus és stressz mentes hétköznapjaim sose voltak még.  Erről meg most mit írjak?

Nagymamám mondta mikor legutóbb skypeoltunk: Na mesélj!
Öööö… mégis mit? Köszi, jól vagyok.

Szegény kezdett már kétségbe esni, hogy egy hónapja semmit nem hallott felőlem, pedig ez nem azt jelenti, hogy valaki elásott, vagy a kórházban fekszem. Csak élem az életem, és nem akarok minden nap az otthoniakkal csacsogni.
Ez igazából kellemes meglepetés volt, hogy ennyire nincs honvágyam. Rosszabbra számítottam, mert elég szoros kapcsolatom van a családommal. Azt hittem hiányozni fognak. Nem ez így nem jó. Jobban fognak hiányozni. Persze, jó lenne néha velük lenni, együtt töszörögni esténként, vagy csak dumálni egyet, de semmi több.
A tesómmal most is relatíve sokat beszélek. Ugyan úgy megvitatjuk a kis hülyeségeinket és ötleteinket, mint ahogy otthon szoktuk, csak most facebook-on keresztül. Talán vele beszélek a legtöbbet, meg a legjobb barátnőmmel.
Kapcsolatok...
Tartottam tőle, hogy a barátaim 'elfelejtenek', vagy eltávolodunk egymástól ez alatt az egy év alatt. Nyilván lesz ilyen része is a történetnek, de azt kell hogy mondjam, nem is baj, mert kiderül kik számítanak igazán, kik azok akik igaz barátok. Velük nem lesz nehéz újra felvenni a kapcsolatot, és ugyan olyan jóba lenni, mielőtt kijöttem (: Papi mondta erre egyszer: Hülye vagy?! Mi még az apokalipsziskor is barátok leszünk!
Azt hiszem ez mindent elmond.
Mondták azt is, hogy a cserediákok meghíznak- embere válogatja, tettem róla, hogy ez rám ne legyen igaz- és hogy tejesen más emberként mennek haza, rengeteget változnak. Ez se tűnik igaznak. A személyiségem alapjaiban nem változott. Nem komolyodtam, nem fedeztem fel lelkem rejtett mélységeit és nem találtam meg életem célját se. Persze tanultam sok mindent, de szó sincs eget rengető változásról.
Az viszont igaz, hogy 'kinyílt a világ'. Nagyon igaz. Valahogy kisebbnek tűnik az egész, nem tűnik akadálynak a távolság, vagy az, hogy valami/valaki más országban van. Például az 'Európaiakkal' - egy német, két francia- beszéltük, hogy nyáron csinálni kéne valamit közösen, összefutni ha lehet. Mindezt olyan érzéssel, mintha szomszédok lennénk, holott életemben nem jártam még Franciaországban és Németországban is csak egyszer. Most meg teljesen evidens, hogy találkozunk a nyáron, hisz mindannyian Európában vagyunk. Most mi az?! 

Ezzel a 'világ-kicsinyedéssel' arra is rájöttem, hogy sokkal több lehetőségem van, mint gondoltam volna. Vegyük csak az egyetemet. Nem kell Magyarországon maradom- sőt, nincs az az Isten, hogy otthon maradjak - és gyakorlatilag bárhova mehetek egyetemre. Ez így szó szerint nyilván nem igaz, de sokkal több országban merek gondolkozni, mint eddig. Az is egy lehetőség, hogy visszajövök Tajvanra nyelvet tanulni, Taipeibe mondjuk, és egyetem mellett röhögve megélek egy angoltanári állásból. Nem én lennék az első.
Ez persze nem ilyen egyszerű, mert ugyan úgy 'work my ass off' mint bármelyik másik egyetemista, de akkor is adott a lehetőség. Merem lehetőségnek venni, holott fél éve csak egy elvetemült gondolatnak, lehetetlennek tűnt volna.
Ebben változtam talán a legtöbbet. Tudom, hogy bármi van, képes leszek megállni a saját lábamon. És ezt ne vegyétek beképzeltségnek, mert tudom, hogy nem lenne egyszerű, és nem is lesz az. Csak nem félek már attól, hogy 'egyedül legyek', vállaljam a felelősséget.
Ez jó érzés (: Jó érzés kevésbé tartani a jövőtől és jobban bízni magamban.

Jajj! A végén még lehet, én is felnövök O.o  Hihetetlennek tűnik.
Valamelyik nap lecsapott rám az érzés, hogy 19 leszek. Azután 20, az pedig már nagyon sok! Persze tudom, hogy semmivel nem leszek felnőttebb mint így, 18 évesen, de akkor is!

Búcsúképnek:

Valamelyik nap az egyik Rotary-stával és a két fiával elmentünk Taichongba. Ahogy este visszafele jöttünk, az idősebbik fiával beszélgettem a kocsiban, mert ő ült mellettem a hátsó ülésen. Már javában vitattuk a zu+Infinitivet, amikor leesett:
Egy Új Zélandon felnőtt tajvani sráccal angolul beszélgetek a német nyelvtanról.

Imádom a cserediák-létet!

Honvágy ellen

A múlt hét pocsék volt.
Tudtam, hogy lesznek időszakok amikor piszkosul fog hiányozni a családom és elegem lesz mindenből, de akkor is pocsék volt átélni mindezt.
Igazából nem történt semmi, ami miatt okom lett volna ilyen elkeseredettnek lennem csak érzelmileg kerültem mélypontra.
Nem részletezem mi mindennel volt problémám és miért szidtam az itteni életemet, mert java részt csak a bánat és a düh hozta ki belőlem azokat a gondolatokat. Legyen elég annyi, hogy  gyakorlatilag 3 napig sírtam. ( észre vettétek már milyen szomjasak lesztek sok sírástól? )
Szóval így álltam múlt hét péntekig, amikor is elegem lett abból hogy folyamatosan szomjas vagyok. Reggae, futás, olvasás. Bevált mint öngyógyító terápia, de igazán a hétvége segített elfelejteni minden búbánatomat.
Yilan-ba mentünk a Rotary klubommal. Ez az egyik leghíresebb termál központ Taiwanon, fent északon.

Nem, nem egy wellness hétvége kúrált ki, hanem az a sok furcsaság amit láttam, próbáltam és a rengeteg szeretet amit a rotarystáktól kaptam.

A túra első megállója egy rizsbor lepárlónál volt. A társaság hamar szétszéledt, hogy a kis 'boltokban' nézegessen - amik nagyobb részét töltötték ki az épületnek, mint a lepárlást bemutató stand - így én is mentem a családommal, hogy körbejárjunk. Ezt a két kiszárított (?) kacsát az egyik pult sarkán találtam. Az eladó elég furcsán nézett rám mikor odarohantam, megvizsgáltam őket majd kitört belőlem a nevetés.

 Szegény nem tudhatta hogy sose találkoztam még egyben kiszárított, lapos kacsákkal.

Mire megérkeztünk Yilan-ba már besötétedett és igen csak korgott a hasam. A hotel ahol az éjszaka megszálltunk már fel volt díszítve karácsonyra. Alig vártam már hogy megnézzük milyen szobát kapunk. Csupa jóra lehetett számítani az előtér alapján. Igényes, stílusos hely volt. Egyetlen hibája, hogy a télhez alkalmazkodva szinte láttuk a leheletünket ahogy beléptünk a japán stílusú szobába. a Hátsó tolóajtók egy pöpec faburkolatú fürdőszobát takarnak. Úgy éreztem ez mentettem eg az életemet, mikor 15 perc után még mindíg vacogva ültünk a négyszögletű asztal körül, ami eredetileg az tatami-matrac ágyak helyén volt. Ezeket egy szekrényben találtunk meg, miután a tesóm nekiesett a jobb oldali tolóajtóknak - azt hittük a mögött vannak az ágyak - majd rá kellett jönnie, hogy azok csak dekorációk. Kipróbáltam azokat a furcsán magasított talpú japán fapapucsokat is. Pont olyan kényelmesek mint am ilyennek kinéznek, de vicces érzés bennük sétálni.

Így kezdődött a következő élet mentés - éhség ellen ezúttal - a 8. emeleti étteremben. Mindenkinek kopogott már a szeme, hála az egy órás előaásnak amit csöndben végig kellett ülnünk vacsora előtt, de ahogy kihozták ezt a remekművet evőpálcikák helyett a fényképező gépeket kaptuk fel. A többi fogást is gyönyörűen tálalták és még ízletesebbek is voltak mint ez a hidegtál. Szerencsémre hozzá szoktam már, hogy mindent csak megkóstolok és sose veszek többet egy diónyi adagnál, mert a gyümölcsökkel bezárólag vagy 12 fohást szolgáltak fel - ami megfelel a nagykönyvben megírt taiwani vacsorának. Egy átlagos estén itthon 5 tányér szokott az asztalra kerülni.

Ezt a szépséget is vacsoránál kaptuk. Életem első zöld söre. Ránézésre habzó tescos kiviszörpnek mondtam volna, de tökéletes sör íze volt, ahogy belekortyoltam. A tányéron gombával, édes újahgymával és kesudióval összesütott, panírozott rákot láttok. Életemben ilye puccos kajákat nem ettem még...

Vacsora után sétálni mentünk a városba, ahol találtunk egy gigantikus süti várat és a harmadik fogadó anyámat, akit épp ettek a halak. Erre megint csak kikerekedett a szemem Jól elviccelődtünk rajta, hogy milyen ízletes fogadó anyám lesz, mert a halaknak nagyon egyenesen imádták. Igazából mindenkit ugyan ennyire szerettek volna, mert ezek az apróságok amolyan pedikűrként szolgálnak. Ha jól értettem, leeszik az elhalt bőrt a lábadról és még amolyan masszázs is... azért én a hagyományos masszázst választom, ha arra kerül a sor.

 Akinek nem jött be ez a halas stílus, az ingyen és bérmentve áztathatta a lábát a nyilvános medencében és élvezhette a közeli étteremből/színpadról szóló zenét.





A következő kép a második nap fő attrakciója volt- vagyis egy részlete.
Along the River During the Qingming Festival Az eredeti festmény - a pekingi Palace Museumban látható - valahol 1085 és 1145 között készülhetett és 24.8 x 528.7 cm-es Magyarul iszonyú hosszú. Az emberek mindennapi életet ábrázolja lenyűgöző részletességgel a Quingming festival alatt, ami nálunk Mindenszenreket jelent. A kínaiak április 5.-én emlékeznek meg a halottaikra.
Nagyon érdekes, hogy a kép bemutatja a társadalom összes rétegének az életét úgy ahogy a városlakókét és a falusiakét is. Jobbról indulva láthatjuk a mezőgazdagában dolgozókat, a parasztot aki a portékáját szamárháton viszi a közeli városba hogy eladja a piacon. Találunk kovácsot, különféle boltokat, gyógynövényes üzletet, fogadót, városkaput, hajósokat. Tényleg mindent, ami az akkori városi/falusi élet része volt.
Érdekes adatok: a képen 814 ember, 28 hajó, 60 állat, 30 épület, 20 közlekedési eszköz és 170 fa van. Szerintem még megszámolni se lehetett egyszerű, nem hogy megfesteni olyan aprólékosan, hogy még az emberek ruházata is különböző legyen.
Nem hiába hívják a kínai Mona Lisa-nak.

6m x 110 m. Ezek a digitális verzió paraméterei, amin a falu és a város összes lakója életre kel 12 projekor és ki tudja mennyi megelőző munka segítségével.

A 2010es World Expo-n mutatták be először a China Pavilonban.
Érdemes rákeresni Wikipedia-n, ahol megnézhetitek az eredeti képet teljes hosszában és sokkal részletesebben, ami alapján ezt a 3D animációt készítették. 

Nem tudom, segít e leírni mennyire le voltam nyűgözve, ha azt mondom, hogy még az éjszaka és a nappal is váltakozik... gondolom nem.

Simon és Susan Liang nélkül nem élveztem volna ennyire ezt a kiállítást. Ők a legédesebb pár akit itt ismerek. Látszik rajtuk hogy még így az 50es éveikben, ki tudja hány év házasság után is szeretik egymást. Nagyon kedvesek, vidámak, műveltek és irtó jól beszélnek angolul. Ők azok akiket az első pillanatban megszerettem. Tényleg megszerettem őket. Tiszta élvezet velük beszélgetni. Simon volt az, aki a kiállításon válaszolt minden kérdésemre és boldogan mesélte a történelmi hátteret, hogy tényleg értsem amit látok, Susan pedig gyermeki örömmel mutogatott- azt nézd! figyeld, a lámpásokat a vízen! hallottad a dobszót? ez az estét jelzi.
A fiuk is ugyan ilyen jó beszélgető partner, csak ő sajnos most nem volt ott, mert épp a kötelező 11 hónapos katonai szolgálatát tölti.
Ilyen emberek közt eltöltött hétvége után hogy lehettem volna szomorú? Aki azt mondja, hogy simán, annak megsúgom, hogy az utolsó vacsorát tiramisuval és cappuccinoval fejeztem be. Na erre varrj gombot :)

Sok sok Buddha szobor

A csapat egy része  a Fo Guang Shan bejáratánál. Ez az egyik legnagyobb- nemzetközi- Buddhista monostor Tajvanon, Kaohsiungban. Itt töltöttük az első éjszakát.

A szobor 36m magas, és bármerre is mentünk, mindenhol Buddha szobrokat találtunk, számomra hihetetlen mennyiségben. Kíváncsi lennék, ha összeszámolnák a monostorban található szobrokat, mennyi lenne a végeredmény...

Tiszta karácsony! Ez volt a rálátás a monostorra a Nagy Buddha szobortól. Elfogott az a bizonyos karácsonyi-vásár érzés, mikor télen a belvárosban mindent kivilágítanak. Kár hogy a levegő párás és kb 27-28 fokos volt...

A Buddha Emlék központ. Igazán kicsinek éreztem magam. A háttérben látható szobor még az előzőnél is hatalmasabb. Ezt a központot még építik, a megnyitót jövőre tűzték ki. Buddha fog-ereklyéjét fogják itt elhelyezni.

Bocsánat, a blogot nagyon nem érdekli, hogy állítva töltöttem fel a képet... Remélem azért kivehető az ülő Buddha mérete a kék ruhás emberhez viszaonyítva.

A Lótusz tó partján található Dragon and Tiger Pagodas. Ne kérdezzétek mi a helyes fordítás, a kép beszédesebb.

Mango ice- egy újabb tipikus tajvani finomság. Darált jég mindenféle gyümölcs darabokkal és szirupokkal gigantikus kiszerelésben.

 Kifejezetten jól esett egy kis hideget enni, mert november ide vagy oda, majd lesült rólam a nadrág.

Mert cserediáknak lenni jó! A túra utolsó óráját a tengerparton töltöttük 'szabad programként' aminek az lett a vége amit láttok. Betty (chairwoman) nem díjazta mikor meglátta, hogy a fiúk egy szál alsógatyában lubickolnak - senki nem fürdött a tengerben szinte - és az egész strand minket néz.

Nem sokat foglalkoztunk az illemmel. Táncoltunk énekeltünk hangoskodtunk nevettük ahogy csak jól esett. A visszafogott tajvani népek pedig csak kikerekedett szemmel néztek. Olyan is akadt aki odajött hozzánk, hogy csinálhatnánk e egy közös képet...

Ez a tengerpart.

Ez pedig 'mi'

Az előző bejegyzés óta két hónap eltelt már, és azóta jó sok minden változott.
A második hónap végére már fel se tűnt, hogy nem értem mit beszélnek körülöttem az emberek, annyira hozzászoktam a nyelvhez, és az a bizonyos jött-ment érzés is eltűnt. Ez lett a normális életem.
Az út amin minden reggel végigbiciklizek az iskolába, a terem takarítás, az órák menete, hogy már nem leszek hót ideg minden egyes vízfesték órán, mert bénának érzem magam és elakadok, hogy ebéd után alszom 20 percet egy kartonpapír repülőn a földön fekve -erről majd kell egy kép, mert elég viccesen nézhetek ki - , hogy én vagyok az aki újságpapírral megteríti az asztalt vacsora előtt és kihordja azt, amit anyukám épp megfőzött.
A harmadik hónap legnagyobb előrelépése az volt, hogy elkezdtem rövid, hétköznapi beszélgetéseket folytatni anyukámmal.
Ez úgy kezdődött, hogy a fogadó apám egy hétre elutazott valahova és egész héten esett, így anyukám vitt minket suliba az öcsémmel.
   - A suli előtt kiraklak, ok? Onnan besétálsz.
   - Ok, van esernyőm.
  - Órák után érted jövök, várj meg itt kint.
   - Rendben, sziasztok!  
Ha ezt így nem is szó szerint, mert nem értek mindent amit mond, de a lényeg átjön és válaszolni is tudok többnyire. Megvitattuk már, hogy milyen gyümölcsöket termeszt a nagymamám a kertjében – az igazi, nyúli nagymamám- , hogy 3 cserediák jött Magyarországról Tajvanra, hogy a főző műsortól, amit néztünk egyik este, anyukám éhes lesz, de én inkább csak meg szeretném főzni amit bemutattak, hogy jövő hétvégén valahova Taipei mellé utazunk, hogy mikor vannak kínai óráim és éppen mit tanultam.
Mert egy hónapja olyanom is van. Igaz, meg kellett kérnem az angoltanáromat, hogy segítsen keresni valakit, aki tanítana kínaiul, de összejött. Egy angoltanárnak tanuló kistanár lett az, aki hetente kétszer tanít nekem ezt-azt. Magam és a családom bemutatása, hogyan írjak szülinapi üdvözlőkártyát, hogy vegyek italt egy Tea-shopban és hogy rendeljek ételt ha beülünk valahova enni és hasonló kezdő témák.
Sokat segít ez a két óra, de néha úgy érzem, az osztálytársaimtól kérdezősködve többet tanulok. Nélkülük esélyem se lenne, az biztos. Irigylem is a többi cserediákot, akiknek alapból 4-5 órájuk van egy héten, mióta elkezdődött az iskola. De hát kinek mi jutott. Megpróbálom a maximumot kihozni ebből a két órából és egész jól működik is.
Apropó többi cserediák! Őket múlt héten ismertem meg úgy igazán az első Rotary trip-en. Kaohsiungba vittek minket két napra. Ott készültek a képek amiket fent láttok. A lentieket pedig azelmúlt hónapok során gyűjtögettem össze.

Ez a bódé nyerte el a 'legrozogább munkahely' címet. Ilyen szedett vedett tákolmányt még nem láttam. 

 Leginkább arra jó, hogy felfogja a napot a nőknek, akik kagylót pucolnak. Nem az az álommunka. Maga a helyis eléggé ledöbbentett, de amikor az egyik asszony kedvesen felém nyújtott egy frissen kibontott osztrigát talán ? az már tényleg sokkolt. Csak rávettek, hogy egyem meg, pedig a gyomromnak nem tetszett a látvány, valahogy mégis legyűrtem. Ennyi elég is volt egy életre. Nekem nem tetszett, bármilyen csemege legyen is. Itt döntöttem el véglegesen, hogy nem szeretem a kagylót. Még az állagát se.

Egy tipikus szombat ebédutáni életkép a rajzosoknál. Azok a 'dobozok' kifejezezzen kényelmesek tudnak lenni :D

Jiji- Wuchang templom, amit a 921-es földrengés döntött össze. Azóta így néz ki.

Ez kérlekszépek rizs, egy bambuszrúd belsejében párolva/főzve.

Ez pedig a Zsófi, ahogy egy Mango-ice store falára ír. 'Üdv Magyarországról! Nagyon jó itt lenni.'

A Jiji-i vízerőmű gátja(?)

Életem első cserkésztáborja.

Lukang- Longshan temple. A legszebb templom amit életemben láttam. Tele régi, hihetetlen részletességel kidolgozott fafaragásokkal. Az a fajta épület, mainek lelke van.

Please do not write on the wall, fot the heritage. Thank you for your kindness.

Egy különös esküvői hintó....

És egyk is templom ajtajában sziesztázó öreg úr. Ha engem kérdeztek, szerintem egész nap ott ücsörög és tv-t néz.

A lukangi Mazu templom.

Sitou Nemzeti Park, Univertiy Pond. Ez a kép egy bambuszhíd tetejéről készült. Olyan jellegű hidet képzeljetek el, amit a kalandfilmekben látni. A formája egy fejtetőre állított U betűhöz hasonlít, max 10 ember mehet rá és úgy ingadozik minha össze akarna dőlni. Megkönnyebbültem mikor a túloldalán szilárd talajra léptem, hogy őszinte legyek. Azért gyönyörű.

Bye Bye!

How do we say...

Lassan végére jár az első hónap, úgyhogy illene bemutatnom az iskolát is (:
Hát más, mint ami otthon van, az biztos… és ezt senki ne vegye negatívnak, úgy ahogy a többi összehasonlítást se, amik nélkül nem tudnám igazán leírni ezt a helyet.
Also.
A legszembetűnőbb különbség az egyenruha, amit mindenkinek kivétel nélkül viselnie kell a hét 4 napján. Szerdán szabad kezet kapunk az öltözködést illetően – jeeee! :D – de a diákok ilyenkor se viselnek extra ruhákat, csak kényelmes, egyszerű szabású darabokat. Ez kicsit furcsa volt nekem. Odahaza jó pár lány minden nap kicsípi magát, míg itt, azon az egy napon is ’átlagonsan’ öltöznek. Valahogy arra számítottam, jobban kiélik magukat a szabadnapokon. Ebbe a cipő, a smink és a kiegészítők is beletartoznak. Magas sarkút, nyári egybe-ruhát, szemhéjfestéket még csak felnőtt nőn láttam. A cipők inkább sportosak, az ékszer fogalma kimerül egy-egy karkötőben és nagyritkán egy pont-fülbevalóban, sminkként pedig maximum szempillaspirált használnak. Nyilván van kivétel, de itt az iskolában a lányok nem tartoznak oda.
Aki most a száját tátja, annak megsúgom, hogy így is jól néznek ki. (:
Reggel 7:20-tól egészen 17:00ig. Mert hogy eddig tart minden iskolanap. Reggel 7:20ra be kell érni, és 8:00ig tanuló idő van, amit mindenki betart (!), sőt néha még dolgozatot is kapnak ebben az időben úgy, hogy a tanár bent sincs. (!) Úgy néz ki a csalás itt ismeretlen fogalom. Újabb két meglepő dolog.
Az első hasonlóság a suli menetében az órák hossza volt. Ugyan úgy 45 perc, de itt ki is fújt az ’ugyan olyan’ lista.
A nap két blokkra van osztva. A délelőtt 8:15-től 12:00-ig tart, és négy órából áll. Déltől negyed 2-ig ebéd és pihenőszünet van, ami határozottan jó dolog (:
Az ebéd osztályonként címkézett dobozokban kapjuk. Pontosabban 3 műanyag dobozban és egy nagy lábosban. A lábosban a leves kuksol. Hétfőn sós és meleg, kedden édes és hideg - amit áldani szoktunk a 32fok és a párás levegő miatt - szerdán megint sós-meleg és így tovább.
Az egyik doboz általában rizzsel, néha tésztával van tele, a másik kettő pedig 4 féle… mást tartalmaz. Elnézést, de nem találom a megfelelő szót, úgy hogy inkább elmesélem mit kaptunk ma. Párolt babcsírát, panírozott csirkehús falatokat földimogyoróval és egy-egy csont darabkával ( nem tudom hova tűnik itt a színhús, de elég ritkán találkozni olyan falattal, amiben nincs csont vagy porc ), húsgombócokat párolt-zöldségdarabos szószban és tofut szintén valamilyen szószban, aminek még nem sikerült azonosítanom az összetevőit. Tudom, nem hangzik étvágygerjesztően, de higgyétek csak el, finomak.
Ezekből válogathat össze magának az ember, amit éppen szeretne. Mindenki hozza magával a kis lunch-pack-ot ami egy marok-lábosból, egy ’normál’ kis lábosból, evőpálcikákból és egy kanálból áll.
Az ebédet egy központi helyen rakják le, ahonnan az ebédfelelősök összeszedik és az osztályokba viszik a dobozokat.
Tehát a teremben ebédelünk, közben pedig nézzük a vászonra vetített filmet. Most a ’Taken’ van soron, múlt héten pedig egy horrorra esett a választás.
Nagyjából fél órás részlet után vége a mozizásnak és mindenki megy elmosni a lábosokat. Aki hamar végez, az nekiáll behúzkodni a függönyöket, előkeresni a párnáját/plüssállatát , ami sokat segít, hogy ne zsibbadjon le az ember fél arca az alvó-idő alatt. Annyira aranyos, amikor a besötétített teremben semmit nem látni, csak a padra borulva szunyókáló osztálytársakat. Szinte az egész iskola alszik ilyenkor, akinek pedig dolga akad, vagy szimplán nem fáradt az lábujjhegyen közlekedik. Furcsa érzés.
13:15- kezdetét veszi a délutáni blokk, szintén négy órával.
Hétfőn és pénteken ilyenkor át szoktam menni a másik osztályomba, mert hogy olyanom is van (:
 
Ők a rajzosok, ahol nagyjából az idő felét töltöm.  Hétfőn, pénteken a délutánokat, a  szerda, csütörtök délelőttökben pedig 3-3 órát. Vicces egy társaság, nagyon szeretek velük lenni. Mindig történik valami, aminek kollektív nevetés lesz a vége.
 Péntekenként kínai festészetet tanulunk, aminek ugyebár tinta az alapja. Heh! :D Nem tudom kitaláltátok e már, mi is következik ebből, de azért elmondom. Múlt pénteken az egyik karom, csuklótól vállig tele volt pöttyözve fekete tintával, szép kacskaringós vonalban kis-tanárom jóvoltából. A másik kezemen egy virágos karóra és egy nyúl díszelgett.
Nem voltam egyedül a díszítésemmel. Óra után alig győztük ledörzsölni magunkról a különféle figurákat, lényeket, mintákat.
A tanár nem szólt semmit, bezzeg a kis-tanárom, A’len felháborodott, amikor egy (: került a tarkójára.
Ő az első vízfesték-órán szegődött mellém, és azóta tanítgat óráról órára. Festeni, rajzolni, gyerekdalokat énekelni, néha még írni is, kínai jeleket persze. Í tien tien láosü - kis tanár. Cserébe én angolt gyakorlok vele. Jól halad.
Persze nem ő az egyetlen, aki segít. Igazából mindenki tanítgat. Az angolos osztályom már az első héten bö-pö-mö-fö gyakorlót (kínai abc) és gyerekdalos könyvet hozott nekem. Olyan mintha megint 3 éves lennék. Élvezem a tanulást, és ők is úgy örülnek neki, amikor valamit helyesen mondok, vagy megtanulok egy új dalt.  Sose gondoltam volna, hogy ilyen segítőkész és barátságos emberek fognak körülvenni.
A másik dolog, amit otthon nem látni, az az itteni klub rendszer, ami valahogy így néz ki:
Év elején mindenkinek választani a kell egy klubot, amolyan kötelező hobbinak. Hetente két ’activity’ óránk van, és ez az az idő, amit minden második héten a választott klubbal töltünk.
A választás… hát az nem volt egyszerű. Lehet találni sport és tánc klubokat, főző, puskával díszgyakorlatozó, teázó, szépítkező, szépíró és minden elképzelhető félét-fajtát.
Még évnyitó előtt, a látványos tevékenységet végző csoportok előadásokat tartottak, és ez volt az ami végül is segített dönteni.
Két dolog nyűgözött le igazán. Az egyik a hagyományos kínai kígyótánc - amit csak fiúk csinálnak- a másik pedig a hastánc – amit csak lányok csinálnak. Ez utóbbi már régóta piszkálja a fantáziámat, de otthon sosem volt rá időm, így hát most belevágtam.
Jó döntés volt, ez már az első órán bebizonyosodott. Nagyon élveztem, ahogy tanultuk az új mozdulatokat, és azt is, hogy nem kell hozzá értenem mit mond a tanár. Imádom azokat a nőies, kecses mozdulatokat és a zenét, ami  a jó öreg Kaffát idézi fel bennem, ahova azóta is visszavágyom.  Győriek, ti tudjátok, miről beszélek :D
Szóval ezt is megértük. Végre elkezdhettem hastáncot tanulni.  Íííííjááááá!
Gondolom, ezek alapján nem nehéz kitalálni, hogy szeretek a suliban lenni. Bármilyen meglepő is, de szeretem. 
Igaz, hogy uncsi időnként, de ez a legkevesebb.
Nem tudom, a többi cserediák is ilyen szerencsés e, mint én.  Remélem igen (: Jó család, jó osztály, jó barátok.  Just perfect!
Apropó család. Előző hétvégén az egész családot megismertem. Minden testvér, unokatestvér, nagybácsi, nagynéni gyerekestül összegyűlt, hogy együtt ünnepeljük a Hold Fesztivált barbecue-val és tűzijátékkal.  Hétvégén minden este barbecue volt a program.  Szombaton a Rotary-val, vasárnap pápá anyukájánál, hétfőn - amit szünnapnak adtak ki - mámá anyukájánál gyűlt össze a jónép.
Nagyon imádják a barbecue-t.  Engem a fesztivál hagyományos része mégis jobban megfogott.
Ehhez hasonlót még csak képen láttam, de ott állni a tömegben, érezni a tűzijáték és a füstölő illatát, a dobok lüktetését annyival erőteljesebb élmény. A jelmezekről már nem is beszélve! Ezek főleg pirosas-arany színű, díszes, aprólékosan kidolgozott isten figurák, üreges belsővel és félelmetes sötétbarna arccal. Az emberek belebújnak, amitől jó egy-másfél méterrel magasabbak lesznek – a fejük valahol az isten hasa körül van – és így táncolnak az isten karjait lóbálva a dob és sípszó ütemére. Lenyűgöző volt nézni ezt a táncot, az őket félkörben körülvevő tömeget, és a kínai templomot a háttérben, ami tele volt imádkozó emberekkel. Csak úgy dőlt belől a füstölőillat.
Érdemes még tudni, hogy ez az egyik legfontosabb ünnep az évben. A hozzá tartozó monda valahogy így szól:
A régi időkben 10 Nap volt az égen, és ezek, ahogy keringtek a Föld körül, szép lassan mindent felperzseltek. A kínai császár megelégelte ezt, és megkért egy bátor férfit, hogy mentse meg a Földet. A férfi kilencet lelőtt a Napok közül, és igazi hőssé vált. A császár hálája jeléül egy pirulát adott neki és a lelkére kötötte, hogy még ne vegye be, előbb imádkoznia és böjtölnie kell egy évig, hogy megerősítse a lelkét. A férfi megfogadta a tanácsát és elrejtette a pirulát.
Ám volt ennek a férfinak egy felsége is, aki egy nap takarítás közben ráakadt a pirulára és gondolkodás nélkül lenyelte azt. Nagyon meglepődött, amikor észrevette, hogy tud repülni és örömében mindent hátrahagyva elrepült a Holdra, hogy ott éljen.
Ezt a történetet az angolos osztálytársaim mesélték még az első héten, amikor kis előadásokkal bemutatták az országot.  
Cserébe én is tartottam egy előadást Magyarországról. Nagyon tetszett nekik a parlament és az a pár kép, amit Győrről mutattam. A magyar ételek pedig teljesen lenyűgözték őket.
Ezzel a családom is egyetértett, de ők már tényleg belekóstoltak a magyar konyhába (:
Lecsó, almás-tésztás palacsinta fahéjas cukorral. Ezt a menüt készítettem el két osztálytársam segítségével a ’day-about-food’ alkalmából. Így neveztük el a múlt hét vasárnapot, mert mást se csináltunk egész nap, mint ételekkel foglalkoztunk, kóstoltunk, főztünk.
Reggel 8 órás kezdéssel indítottunk az iskolában. Mire odaértem Dainty már megterített egy kinti kőasztalon – a kedvencemet választotta, egy zöld kőből faragott, alacsony darabot – és pár perccel később, ahogy befutott  Jon Jon, neki is láttunk a hagyományos taiwani reggelinek. Az alapja ennek is rizs volt – meglepő? – amit Dainty bő vízben főzve készített el hagymalevelekkel (?) és tojással. Állagát tekintve leginkább főzeléknek nevezném.  Ehhez kaptunk lángos szerű, olajban kisütött rudacskákat, kolbászt édeskés fűszerezéssel, egy ránézésre gyanúsan sötétzöld tojást, és tofut édes-savanyú szósszal.  Ez utóbbival rendesen megküzdöttem, mert akárhányszor megpróbáltam lecsippenteni belőle egy darabot az evőpálcikákkal, az mindig apró darabokra esett (: Bezzeg a tojásból tudtam ’vágni’ magamnak hiba nélkül… nem értem én ezt!
A közös reggeli után felkerekedtünk, és elsétáltunk a közeli piacra, hogy beszerezzük az alapanyagokat a lecsóhoz és a palacsintához.
Ilyen zsúfolt piacot én még nem láttam.
Lenyűgöző, hogy ki tudják használni a legkisebb helyet is. A szűk utcán kétoldalt és középen is standok állnak, így a vásárlók minduntalan egymásba ütköznek. Volt, hogy egy néni megállt előttem és nem tudtam kikerülni, mert nem volt hozzá elég hely. Nyilván, amint megálltam, egy árus már kínálta is nekem a zselékockákat és a csirkerészeket tartalmazó rizstortát.
A piacon persze nem csak ételeket lehet kapni. Találni bőven ruhát, cipőt, hajcsatokat és hentesárut is. Amolyan mindenes hely, akár csak a győri vásárcsarnok.
A tömeg ellenére hamarabb végeztünk, mint számoltunk vele, úgyhogy hazafele tettünk egy kis kitérőt, és beültünk egy ice shop-ba. Szintén helyi specialitás. ’Jégkásázó’-nak fordítanám, egy kis extrával. A frissen darált jeget egy édes, gyümölcs- vagy miegymás darabokat tartalmazó szószba rakják, és ezt kanalazgathatja a kedves vendég.  Az adag, amin Jon Jon-nal osztoztunk, babos, zselé- és tésztagolyós szósszal volt nyakon öntve. Tudom furcsán hangzik mindez édes kivitelezésben, de itt a babot csak édesen eszik. Egy újabb különlegesség.
Sajnos a jégtál csak ideiglenes felfrissülést jelentett, mert mire hazaértünk már újból dőlt rólunk a víz, de annyira izgatottak voltunk, hogy már észre se vettük.
A – számomra- szokásos kissé rendezetlen módon nekiláttunk a lecsónak. Hagyma, szalonna, paprika paradicsom aprítás, pirítás, főzés. Úgy éreztem magam, mint egy kétfejű polipanyuka, ahogy egyszerre figyeltem a palacsintatésztára, Dainty-re és Jon Jonra akik a zöldségaprításban segítettek, és a piruló hagymás baconos keverékre a tűzhelyen. Magamban jókat derültem a furcsa megoldásokon, mint az evőpálcika, amit a robotgép helyett használtam, hogy elkeverjem a tésztát. Olyan jó volt, hogy Dainty és Jon Jon is élvezte a főzést. Nagyon izgatottak voltak, milyen lesz a végeredmény, én pedig még inkább izgultam, mit szólnak hozzá, merthogy ők is maradtak ebédre.
Mikor elkészült a lecsó, elégedetten nyugtáztam, hogy pontosan olyan íze van, mint az otthoninak. Ezen meglepődtem, mert a paprika és a szalonna amit használtam, kicsit más volt.
Dezső szerint nem kell bele szalonna, de anya és én váltig állítjuk, hogy úgy finomabb. Nem hiába, tőle tanultam főzni. (:
Áldottam is ezt a tudást, mert a családom annyira örült a magyaros ebédnek! Pápá szemén látszott, hogy büszke rám, a tesóm meg percenként bekószált a konyhába kíváncsiskodni. Mámá meglepődött, hogy egyáltalán nem kértem segítséget, és feltaláltam magam az idegen konyhában.  Az elején csak figyelt minket, aztán mikor látta, hogy boldogulunk, nekiállt rizst főzni a lecsóhoz, hogy ő is segítsen valamit. Annyira aranyos volt!
Jó volt örömet okozni, látni, hogy tényleg ízlik nekik, amit főztem.
A végén úgy kellett megmenteni egy kis lecsót és palacsintát, hogy hétfőn be tudjam vinni a suliba két barátomnak, akiknek szülinapjuk volt.

Ja igen! Majdnem elfelejtettem elmesélni, mit kóstoltam pár napja. Nem fogjátok elhinni, annyira abszurd összeállítás (:
Egy fajta édesség ez.  Vékony, kerek tésztára petrezselyemhez hasonló aprított zöldséglevelet és kb. egy marék földimogyoróport szórnak, majd hozzácsapnak két gombóc (szerintem vörösbab) fagyit. A tésztát ráhajtogatják és már kész is a fura-csoda, lehet fogyasztani.
Ezt az íz kavalkádot kapjátok búcsúzóul.

Csók a hazaiaknak!
                                                                                                                                                                            Zsófi