老師好! Lǎoshī hǎo! Jó napot Tanár úr!

A cím szóról szóra lefordítva tanár (Lǎoshī) jó (hǎo) -t jelent.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Őszintén szólva, kicsit ráuntam a sulira.
Most épp a rajzszertárban ülök így 11:45-kor, és 'lopom' a netet, mert itt nem kell jelszó a wifihez (:
Úgy másztam be az ablakon, mert a tanár már elkezdte az órát mikor ideértem, így nem mehettem be a termen keresztül xD
Nehogy azt higgyétek, hogy rossz gyerek vagyok! Aki ismer, az tudja, hogy soha semmi rosszaságot nem csinálnék! Ugye Viki?  Ő tudja a legjobban ;)
Szóval, ott tartottam, hogy most kicsit unalom van. Reggel volt két kínai órám, ahol egy óra hagyományos értelembe vett tanulás után a tanárommal észrevétlenül átváltottunk baráti beszélgetésbe. Jiabin. Ő sokkal inkább 'hostdad' mint bármelyik fogadóapám. Azt hiszem, ha bármi baj lenne, hozzá fordulnék először segítségért és nem a fogadószüleimhez. Lehet, nem szép dolog ezt mondani, mert végül is ők azok, akik etetnek, akiknél lakom, de elég nehéz szoros kapcsolatot kialakítani a nyelvi korlátok, meg a folyamatos költözések miatt. Legalábbis én nehéznek találom.
Úgy két hete is, mikor megbetegedtem, először el se akartam mondani fogadóanyukámnak, de olyan rosszul lettem délutánra, hogy muszáj volt orvoshoz mennem. Jiabin vitt haza, hogy ne kelljen lázasan bicikliznem, de fogadóanyukám nem volt otthon, így ő vitt el orvoshoz is. Jobban aggódott értem, mint a hostszüleim, egyedül a nővérem kérdezte meg, mi bajom, anyukám csak annyit kérdezett, hogy kaptam e gyógyszert az orvostól.  Ez rosszul esett, de azért meggyógyultam (:
Apropó, a múlt héten családot váltottam. Harmadik és utolsó alkalommal, de erről majd később.
Szóval Jiabin.  A tanulás mellett mindenféléről szoktunk beszélgetni. Van, hogy ’teázni’ tanít – mert hogy itt Tajvanon ennek külön hagyománya/tudománya van, amire a helyiek nagyon büszkék – van, hogy Tajvan és Kína történelme a téma, máskor pedig az hagyományos esküvői torta készítését elemezzük. Ma éppen különböző túra útvonalakat és lehetséges úti célpontokat vitattunk meg. Ez mostanában gyakran szóba kerül, mert ha minden terv szerint alakul, májusban vele és egy volt diákjával elmegyünk megmászni az YuShan-t ami Tajvan és Kelet-Ázsia legmagasabb hegye, 3952m. Nagyon remélem, hogy elfogadják a jelentkezést, és mehetünk. *.* Ez a héten kiderül.
Sose gondoltam, hogy egyszer lesz egy tanárom, aki el szeretne vinni hegyet mászni. Az ő ötlete volt a dolog, mert mint kifejtette:  - I really want you to see this. This is one of the most sacred places in Taiwan. It would be a pity to miss it. (fordítás: Nagyon szeretném, ha látnád az YuShan-t. Ez az egyik legszentebb hely Tajvanon. Kár lenne kihagyni) Lehet egy ilyen embert nem kedvelni?! :D
Persze nem csak e miatt jó tanár.  Nélküle fele ennyire se beszélnék kínaiul, az írásról nem is beszélve, minden nap legalább egy tucat karakternek magyarázza el a jelentését, az összetételét és a szótövét. Rá kellett jönnöm, hogy tiszta érdekesek az írásjelek. Különböző részeket összerakva kapunk meg egy-egy karaktert. Pl a szó, ország 國 (guo) áll egy ’bekerített területből’ ’szájból’ és ’fegyverből’. Magyarul az ország egy határral körbevett terület, amit fegyverrel kell védeni és a benne lakó embereket etetni.
Annyival egyszerűbb így tanulni, mint csak ’bemagolni’ az írásjeleket.
Jiabin segítségével megismertem sok más tanárt is, mert ha a tanáriban lévő kis szobában összeültek páran teázni, mindig mondta, hogy menjünk, beszélgessünk mi is. Furcsa volt eleinte, hogy úgy ücsörgök, beszélgetek a tanárokkal mintha oda tartoznék, holott elvileg diák vagyok.
Az ilyen szokatlan helyzetek tényleg sokat segítenek a tanulásban, ezért kérte meg az egyik ismerősét is, hogy hagy segítsek délutánonként az üzletében. A ház aljában, ahol Jiabin lakik, van egy üzlet, ami tejből és jégből készült édességeket árul. Ha van időm órák után oda szoktam menni beszélgetni és segíteni a konyhában.

Hát ezért lehet anyanyelvi környezetben gyorsabban tanulni. Minden szituáció egy nyelvlecke, ha észreveszi az ember a lehetőséget.

Pineaple upside down cake

This one is gonna be in English, since I'm not in the mood to write in Hungarian.
All the surprising things, meetings, experiences, even the feelings happen to me in English or in Chinese. It is so different from  my 'normal' life, that I cant, and I dont want to connect the two worlds. I just let them to exist at the same time and enjoy the one, that I'm living in at the moment.

As I mentioned, one of the things they told us about the exchange year is that, it's gonna change your life, and also going to be one of the best years ever.
Though, my personality didn't change during the last 6 months, my life is never going to be the same as it was. The people changed it who I met. Both the taiwanese and the 'travellers' who I got to know. Good people, who became my friends in such a short time, but maybe for a life. I really hope. Good people, whom with I dont even speak the same language, but we can express kindness and sympathy without words, because being friendly or helpful is the same in every language. Good people, who let me in their lives without reluctance and treated me as a member of their family.
I met so many nations since I’m in Taiwan I’m not even sure I can count them, but these people are the most kind hearted ones I've ever met.
Taiwan, Canada, Japan, America, Brasil, Mexico, Chile, Australia, New Zeland, South Africa, England, Germany, Italy, Danmark, France, Thailand, Korea, Sweden, Latvia...
These last two, made me write this article now.
I met the GSE (Group Study Exchange) group of this year, who were from Sweden and Latvia. They are all young adults, who got the chance to spend a month in an other country- in this case Taiwan - with the help of Rotary, to get to know the country, the culture and also to get some new knowledge in connection their work or interests.
When my dad told me that ’some foreigner people will come to town tomorrow, so you will go with them.’, I thought it’s gonna be like this: A couple of old men, unnecessarily dressed in suits, will pretend to be amused by the boring places we visit and I’ll just go with them as a third wheel.
I was so wrong! Firs of all, they dressed causally and they where about 26-28, which is pretty young compared to most of the rotarians who I know. Only their leader Goran was older, but he was still funny and energetic.
Second: In an hour I’ve learned that the two girls, Dana and Anna are artists so we had a lot to talk about. I had interesting conversations with the boy sas well (Marcus and Janis) about politics, differences between European and Asian countries’ educational system, taiwanese history and the current relationship with mainland China. I felt I’ve learned more that day than in the last few weeks at school.
I enjoyed so much to talk to them. It was really interesting and I also enjoyed that they didnt treat me as a kid. They listened to my opinnions and answered to my questions.
Such an interesting company is something I’m missing in everydays. Its not that I dont love my friends, but I could never talk to them about serious things. At the end of the day I wished so much I could spend more time with them!
Unfortunately it was impossible. But when we said goodbye we changed name cards and agreed to see each other at the District Conference 2 weeks later.  Dana also gave me something that nearly made me cry. Earlyer we were talking about folk music and I asked her to sing some Latvian songs. She said she will show me some later. As she didn’t till the dinner, I thought she forgot about it.
Luckily I was wrong. Not just she remembered, but gave me a CD full of with Latvian folksongs so I can take them home. I was touched! This was the nicest thing ever!

Do you understand now why did I say people changed my life who I met? Nearly every time I ’get’ much better than I expect. People who I judged to be selfish or arrogant by the first sight turn to be the loveliest and totally unselfish ones. I get so much love from others who I barely know, help from those who I just met and so on. 
Again and again when I feel lonely life assures me wherever I go there will be good people around me. I just need to find them and appreciate all their good characteristics and be a good friend to them as well.

 Perfect proof: sunday barbecue at Roxy's. The best place in Douliu. I cant say thank you enough times to Glenn for running this place. I just love it!

Casually back to hungarian: 

Négy hete ez lett volna az első hétvége, amikor lustálkodhatok, olvashatok és semmit csinálhatok. El is terveztem, hogy végre kialszom magam, mert egész héten olyan voltam mint egy zombi- a kínai tanárom azt hitte megbetegedtem, meg is kérdezte eljöjjön e velem az orvoshoz.
Tartottam is magam a tervhez egész péntek estig, mikor apukám édes – miután anyukámat már megkérdeztem van e tervünk a hétvégére- csak úgy mellékesen elejtette, hogy holnap reggel keljek fel időben, mert elutazunk két napra. Imádok ilyen jól informált lenni.
A terv úgy nézett ki, hogy Miaoli ’megyébe’ megyünk ( északra a 3. tartomány Yunlin-től, ahol Douliu van ) egy spa hotelba pár rotarysta családdal együtt. Lehet, hogy túlságosan is negatív vagyok mostanában, de nem voltam feldobva az ötlettől. Sok rotary-s programon unatkozom, mert nem igazán akad beszélgetőpartnerem. Korban hozzám közel álló gyerek nincs, a klubtagok fele 50 fölötti akik elszeretettel beszélnek tajvaiul (így mondjuk magyarul? Olyan furán hangzik)  és a kínai tudásom bár sokat fejlődött, azért még mindig korlátozott, így gondolom nem túl nagy élmény hosszabb ideig velem beszélgetni. Szóval magamban morgolódtam kicsit, hogy nem hagynak pihenni, de azért gyorsan összedobáltam a cuccaimat egy hátizsákba és beállítottam az ébresztőt. Ez vagy 5 hosszú percet vett igénybe. Nagyon belejöttem ebbe a pakolósdiba az utóbbi időben, mivel rengetegszer utazom el hétvégére.  Hasznos tudás, mert így csak azt rakom el amire tényleg szükségem lesz és nem kell mindenféle haszontalan dolgot magammal hurcolásznom.
Reggel csak annyi időre keltem fel, hogy felöltözzem, beüljek a kocsiba, aztán folytattam is az alvást egész Miaoli-ig. Tudom, szörnyen antiszoc vagyok, de higgyétek el semmiféle családi beszélgetésről nem maradtam le. Az highway mellett (ez autópályát jelent, ami jóval a föld felszíne felett fut. Ilyen róla a kilátás egy tipikus kisvárosra. )     
Az első megállónál valamivel kipihentebben és jobb hangulatban ébredtem. Ez egy aranyos kisváros volt vörös téglával kirakott főúttal és 30-40 éve épült házakkal. Egyértelműen látni lehet a különbséget a modern és a régebbi építésű házak között. Ez utóbbi stílusa nekem jobban tetszik, valahogy kevésbé személytelen, mint az új épületek és több díszítést is használnak. A tipikus vékony-ház-3-4-emelettel szerkezet változatlan. A földszinten a legtöbb család kis boltot, éttermet alakított ki.
Bár az eső szemerkélt, ebéd után végigsétáltunk a főutcán, hogy megnézzük mit kínálnak az elmaradhatatlan kis bodegák.  (Bárhova is mész Tajvanon, biztos találni fogsz apró standokat – minden esetben kerékkel ellátott, vagy robogó után csatolható- , amik italt, ételt, ékszereket, sapkákat vagy miegymást kínálnak. Leggyakrabban gyanús kinézetű, frissen sütött ételeket, amik meglepően olcsók és finomak. Egy adag - amivel én minden gond nélkül jóllakok – általában 250-400 forint, de 400-ért már tényleg valami nagyon finomat kapsz. ) Na de vissza a vörös téglás úthoz és a standokhoz, amikből ínycsiklandó eper illat szállt. Még onnan is, ahol sültkolbászt árultak. Először azt hittem rosszul érzem, de miután rákérdeztem, az egyik rotarysta elmagyarázta, hogy valami féle eperből főzött alkoholt/folyadékot kevernek a húshoz, attól lesz ilyen erős illata.
A környék ahol jártunk az epertermeléséről híres. Az út melletti ültetvényeken még így március elején is gazdagon érett az eper, a helyiek pedig, minden kreativitásukat bevetve annyi módon használták fel az epret, amennyi csak lehetséges. Találtunk epres-kolbászt, vékony tésztába bugyolált olajban kisütött epret, enyhén csípős epres batyut, rizslisztből készült moá-dzsí névre hallgató édességet epres ízesítéssel, ami pontosan úgy nézett ki, mint a kisméretű szivacslabdák amiket tesiórán használunk néha teniszlabda helyett. Voltak még ilyen olyan sütemények, italok, táskák, kulcstartók, bukósisakok és minden más amit el lehet képzelni.
Tiszta szerencse, hogy nem ott élek. Már biztos az agyamra ment volna.
 Epervilágból kiszabadulva a délutánt már a beígért spa hotelben töltöttük, ahol nem először bizonyosodtam meg róla, hogy a meleg víz az egyik legjobb dolog a világon.

Azt hittem összefagyok mire odaértünk. Bár volt rajtam 4 réteg ruha, a zuhogó/szemerkélő eső és a szél miatt teljesen kihűltem és persze a szobában, ahol az éjszakára megszálltunk ugyan olyan hideg volt mint kint. A fogadó anyukámmal és a húgommal szó szerint szaladtunk a medencéhez, aminek a felszínéről csak úgy gomolyogott a gőz. Awh!
 
 
Ez már a másnapi program volt. Az eső pont annyi időre állt el, hogy teleszedhessük a kis kosarainkat.
Egyértelműen ez a legfurcsább eperültetvény, amit valaha láttam. Az töveket nem a földbe, hanem derék-vállmagas állványokba ültetik amiket ráadásul még le is fóliáznak, így a gyümölcs abnormálisan sármentes marad és a kedves vendégnek se kell hajladoznia. És helyet is spórolnak szerintem. Trükkös!

 Eperszedés után pár órát autóztunk, hogy ebben az étteremben ebédelhessünk. Színtiszta vega kaja sajátos környezetben tálalva. A kicsiknek nyilván a lúd tetszett a legjobban de én a batikoló műhelyt is élveztem. Ne kérdezzétek, mi köze van a vegetáriánus étteremhez, én se értem a kapcsolatot. Mindenesetre érdekes volt.   

  Ez pedig a hétvégi záró kép. 100% Tajvan. Annyira tipikus. Ezen a képen megvan minden, ami kell. A szedett-vedett étkezdék és piaci standok, a töménytelen mennyiségű robogó és a gazdagon díszített színes templom. Kész őrület ami odabent volt.  

Talán mégsem olyan nagy baj, hogy nem tudtam magam kialudni rendesen, bár erről ma nem voltam meggyőződve.
Kezd elegem lenni belőle, hogy erősen koncentrálnom kell, hogy fenntartsak egy beszélgetést, vagy hogy egyáltalán ébren maradjak. Edzésen egy gyilkos bemelegítés és 3x400m után sípoló tüdővel összerogytam és elkezdtem bőgni. Aki ismer az tudja, hogy ilyet nem szoktam csinálni. Utálok mások előtt sírni, de most elértem azt a szintet, hogy nem tudtam mást csinálni. Szegény osztálytársaim, edzőim kétségbe voltak esve mi van velem. Mondtam, hogy semmi bajom nincs, csak hagyjanak sírni pár percet, nyilván nem hittek nekem.
Ha ilyen állapotban vagyok, csak békén kell hagyni. Amúgy is nehéz lett volna elmagyaráznom, hogy nem mindig egyszerű egyedül lenni. Nem mindig egyszerű erősnek, önállónak és vidámnak lenni, belerakni az energiáidat az életbe akkor is amikor semmi másra nem vágysz, csak hogy egy ideig te lehessél a kicsi akit szorosan ölelnek és megvédenek.
De hát ez már csak ilyen…
Pár perc sírás és sok sok jó zene bizonyítottan gyógyír az ilyen esetekre. Meg most, hogy így ország világgal megosztottam a dolgot, lehet gyorsabban elmúlik a rossz hangulat.
Ideje lenne, mert legutóbb még az is sikerült, hogy Skype-on keresztül (kicsit) összevesszek anyukámmal.  Igaz neki is nehéz hete volt, de akkor is!

Aki most aggódna értem, ne tegye, fölösleges. Nem tervezem, hogy depresszióba esek, haza menni se akarok – kicsit se! – úgyhogy minden rendben van. Csak egy rossz hét, semmi több. Nagy gyerek vagyok, a saját lelki világommal csak megbirkózom (:  Azon semmi nem váloztathat, hogy :

It is the best thing in the world to be and exchange sudent! See?
 

Félidő

Mielőtt Tajvanra jöttem volna, megfogadtam, hogy rendesen írom majd ezt a blogot. Leírom azokat a dolgokat, amikre én kíváncsi voltam anno.  Hogy milyenek az emberek, maga a hely, a mindennapi élet. Milyen furcsaságokkal találkozom és mik hiányoznak leginkább otthonról.
Aha, persze!
Három hónap után úgy hozzászoktam az itteni élethez, hogy már nem csodálkoztam rá az életveszélyes közlekedésre, az útszéli apró étkezdékből szálló változatos illatokra, a sok-sok kínai jelre vagy magukra az emberekre. Már az se tűnt fel, hogy megbámulnak, mert én is a város részévé váltam. Teljesen helyénvaló volt, hogy reggelente az egyenruhámban a többi gyerekkel együtt a suli fele bicózom, hogy ha elmegyünk enni minden gond nélkül használom az evőpálcikát és tudom, melyik ételt nem szeretem és melyiket eszem meg szívesen a furcsa kinézete ellenére is.
Ez lett az életem.
Azok a mindennapi dolgok, amikre kíváncsi voltam mielőtt idejöttem, normálissá váltak, így nem éreztem semmiféle késztetést, hogy leírjam őket. Pl otthon se írnám le soha, hogy nyugodtan ihatsz a csapból, a víz tiszta és finom, mert tök evidens. Itt ezt nem csinálhatnád meg. Inni többnyire olyasféle automatákból iszunk, amiket a korházakban látni, csak választhatsz a meleg, szobahőmérsékletű és hideg víz között.
Vagy, ahogy Magyarországon fűtés nélküli házat nem is látni, itt sehol sincs radiátor, egy szem se.
Eddigi életem során elképzelni se tudtam, hogy ha van leves, ne azzal kezdjük az étkezést. Itt ezt senki nem csinálná meg. Három fogás helyett egy átlagos hétköznapon is kb 5 tál van az asztalon, egy puccosabb éttermi vacsorán pedig  10 fogást is felszolgálhatnak . És a leves mindig az utolsók között van.
Megszoktam, hogy nincs túró, tejföl, hogy minden családban van legalább egy robogó, hogy nyugodtan az asztalra  rakhatod a csontot, szálkát, amit nem eszel meg, hogy a legnagyobb méretű női cipő fél számmal kisebb mint a lábam, és B helyett C kosaras melltartót kell vennem, vagy hogy egy M-es ruha is lehet kicsi, mert kisebbek a méretek. Ezen már nem akadok fenn, bár azt nem adtam fel, hogy találjak olyan női cipőt, ami passzol rám.
És még sorolhatnám.
Lényeg, hogy nagyon nem jött össze az a ’rendes blog írás’. Ha volt is időm, nem volt hangulatom hozzá. Erre az is rájátszott, hogy az ’írhatnékot’ általában, valamilyen érzelmi válság hozza ki belőlem, amik –egy kivételével- teljesen kimaradtak az életemből. Ilyen nyugodt, kiegyensúlyozott, harmonikus és stressz mentes hétköznapjaim sose voltak még.  Erről meg most mit írjak?

Nagymamám mondta mikor legutóbb skypeoltunk: Na mesélj!
Öööö… mégis mit? Köszi, jól vagyok.

Szegény kezdett már kétségbe esni, hogy egy hónapja semmit nem hallott felőlem, pedig ez nem azt jelenti, hogy valaki elásott, vagy a kórházban fekszem. Csak élem az életem, és nem akarok minden nap az otthoniakkal csacsogni.
Ez igazából kellemes meglepetés volt, hogy ennyire nincs honvágyam. Rosszabbra számítottam, mert elég szoros kapcsolatom van a családommal. Azt hittem hiányozni fognak. Nem ez így nem jó. Jobban fognak hiányozni. Persze, jó lenne néha velük lenni, együtt töszörögni esténként, vagy csak dumálni egyet, de semmi több.
A tesómmal most is relatíve sokat beszélek. Ugyan úgy megvitatjuk a kis hülyeségeinket és ötleteinket, mint ahogy otthon szoktuk, csak most facebook-on keresztül. Talán vele beszélek a legtöbbet, meg a legjobb barátnőmmel.
Kapcsolatok...
Tartottam tőle, hogy a barátaim 'elfelejtenek', vagy eltávolodunk egymástól ez alatt az egy év alatt. Nyilván lesz ilyen része is a történetnek, de azt kell hogy mondjam, nem is baj, mert kiderül kik számítanak igazán, kik azok akik igaz barátok. Velük nem lesz nehéz újra felvenni a kapcsolatot, és ugyan olyan jóba lenni, mielőtt kijöttem (: Papi mondta erre egyszer: Hülye vagy?! Mi még az apokalipsziskor is barátok leszünk!
Azt hiszem ez mindent elmond.
Mondták azt is, hogy a cserediákok meghíznak- embere válogatja, tettem róla, hogy ez rám ne legyen igaz- és hogy tejesen más emberként mennek haza, rengeteget változnak. Ez se tűnik igaznak. A személyiségem alapjaiban nem változott. Nem komolyodtam, nem fedeztem fel lelkem rejtett mélységeit és nem találtam meg életem célját se. Persze tanultam sok mindent, de szó sincs eget rengető változásról.
Az viszont igaz, hogy 'kinyílt a világ'. Nagyon igaz. Valahogy kisebbnek tűnik az egész, nem tűnik akadálynak a távolság, vagy az, hogy valami/valaki más országban van. Például az 'Európaiakkal' - egy német, két francia- beszéltük, hogy nyáron csinálni kéne valamit közösen, összefutni ha lehet. Mindezt olyan érzéssel, mintha szomszédok lennénk, holott életemben nem jártam még Franciaországban és Németországban is csak egyszer. Most meg teljesen evidens, hogy találkozunk a nyáron, hisz mindannyian Európában vagyunk. Most mi az?! 

Ezzel a 'világ-kicsinyedéssel' arra is rájöttem, hogy sokkal több lehetőségem van, mint gondoltam volna. Vegyük csak az egyetemet. Nem kell Magyarországon maradom- sőt, nincs az az Isten, hogy otthon maradjak - és gyakorlatilag bárhova mehetek egyetemre. Ez így szó szerint nyilván nem igaz, de sokkal több országban merek gondolkozni, mint eddig. Az is egy lehetőség, hogy visszajövök Tajvanra nyelvet tanulni, Taipeibe mondjuk, és egyetem mellett röhögve megélek egy angoltanári állásból. Nem én lennék az első.
Ez persze nem ilyen egyszerű, mert ugyan úgy 'work my ass off' mint bármelyik másik egyetemista, de akkor is adott a lehetőség. Merem lehetőségnek venni, holott fél éve csak egy elvetemült gondolatnak, lehetetlennek tűnt volna.
Ebben változtam talán a legtöbbet. Tudom, hogy bármi van, képes leszek megállni a saját lábamon. És ezt ne vegyétek beképzeltségnek, mert tudom, hogy nem lenne egyszerű, és nem is lesz az. Csak nem félek már attól, hogy 'egyedül legyek', vállaljam a felelősséget.
Ez jó érzés (: Jó érzés kevésbé tartani a jövőtől és jobban bízni magamban.

Jajj! A végén még lehet, én is felnövök O.o  Hihetetlennek tűnik.
Valamelyik nap lecsapott rám az érzés, hogy 19 leszek. Azután 20, az pedig már nagyon sok! Persze tudom, hogy semmivel nem leszek felnőttebb mint így, 18 évesen, de akkor is!

Búcsúképnek:

Valamelyik nap az egyik Rotary-stával és a két fiával elmentünk Taichongba. Ahogy este visszafele jöttünk, az idősebbik fiával beszélgettem a kocsiban, mert ő ült mellettem a hátsó ülésen. Már javában vitattuk a zu+Infinitivet, amikor leesett:
Egy Új Zélandon felnőtt tajvani sráccal angolul beszélgetek a német nyelvtanról.

Imádom a cserediák-létet!