Honvágy ellen

A múlt hét pocsék volt.
Tudtam, hogy lesznek időszakok amikor piszkosul fog hiányozni a családom és elegem lesz mindenből, de akkor is pocsék volt átélni mindezt.
Igazából nem történt semmi, ami miatt okom lett volna ilyen elkeseredettnek lennem csak érzelmileg kerültem mélypontra.
Nem részletezem mi mindennel volt problémám és miért szidtam az itteni életemet, mert java részt csak a bánat és a düh hozta ki belőlem azokat a gondolatokat. Legyen elég annyi, hogy  gyakorlatilag 3 napig sírtam. ( észre vettétek már milyen szomjasak lesztek sok sírástól? )
Szóval így álltam múlt hét péntekig, amikor is elegem lett abból hogy folyamatosan szomjas vagyok. Reggae, futás, olvasás. Bevált mint öngyógyító terápia, de igazán a hétvége segített elfelejteni minden búbánatomat.
Yilan-ba mentünk a Rotary klubommal. Ez az egyik leghíresebb termál központ Taiwanon, fent északon.

Nem, nem egy wellness hétvége kúrált ki, hanem az a sok furcsaság amit láttam, próbáltam és a rengeteg szeretet amit a rotarystáktól kaptam.

A túra első megállója egy rizsbor lepárlónál volt. A társaság hamar szétszéledt, hogy a kis 'boltokban' nézegessen - amik nagyobb részét töltötték ki az épületnek, mint a lepárlást bemutató stand - így én is mentem a családommal, hogy körbejárjunk. Ezt a két kiszárított (?) kacsát az egyik pult sarkán találtam. Az eladó elég furcsán nézett rám mikor odarohantam, megvizsgáltam őket majd kitört belőlem a nevetés.

 Szegény nem tudhatta hogy sose találkoztam még egyben kiszárított, lapos kacsákkal.

Mire megérkeztünk Yilan-ba már besötétedett és igen csak korgott a hasam. A hotel ahol az éjszaka megszálltunk már fel volt díszítve karácsonyra. Alig vártam már hogy megnézzük milyen szobát kapunk. Csupa jóra lehetett számítani az előtér alapján. Igényes, stílusos hely volt. Egyetlen hibája, hogy a télhez alkalmazkodva szinte láttuk a leheletünket ahogy beléptünk a japán stílusú szobába. a Hátsó tolóajtók egy pöpec faburkolatú fürdőszobát takarnak. Úgy éreztem ez mentettem eg az életemet, mikor 15 perc után még mindíg vacogva ültünk a négyszögletű asztal körül, ami eredetileg az tatami-matrac ágyak helyén volt. Ezeket egy szekrényben találtunk meg, miután a tesóm nekiesett a jobb oldali tolóajtóknak - azt hittük a mögött vannak az ágyak - majd rá kellett jönnie, hogy azok csak dekorációk. Kipróbáltam azokat a furcsán magasított talpú japán fapapucsokat is. Pont olyan kényelmesek mint am ilyennek kinéznek, de vicces érzés bennük sétálni.

Így kezdődött a következő élet mentés - éhség ellen ezúttal - a 8. emeleti étteremben. Mindenkinek kopogott már a szeme, hála az egy órás előaásnak amit csöndben végig kellett ülnünk vacsora előtt, de ahogy kihozták ezt a remekművet evőpálcikák helyett a fényképező gépeket kaptuk fel. A többi fogást is gyönyörűen tálalták és még ízletesebbek is voltak mint ez a hidegtál. Szerencsémre hozzá szoktam már, hogy mindent csak megkóstolok és sose veszek többet egy diónyi adagnál, mert a gyümölcsökkel bezárólag vagy 12 fohást szolgáltak fel - ami megfelel a nagykönyvben megírt taiwani vacsorának. Egy átlagos estén itthon 5 tányér szokott az asztalra kerülni.

Ezt a szépséget is vacsoránál kaptuk. Életem első zöld söre. Ránézésre habzó tescos kiviszörpnek mondtam volna, de tökéletes sör íze volt, ahogy belekortyoltam. A tányéron gombával, édes újahgymával és kesudióval összesütott, panírozott rákot láttok. Életemben ilye puccos kajákat nem ettem még...

Vacsora után sétálni mentünk a városba, ahol találtunk egy gigantikus süti várat és a harmadik fogadó anyámat, akit épp ettek a halak. Erre megint csak kikerekedett a szemem Jól elviccelődtünk rajta, hogy milyen ízletes fogadó anyám lesz, mert a halaknak nagyon egyenesen imádták. Igazából mindenkit ugyan ennyire szerettek volna, mert ezek az apróságok amolyan pedikűrként szolgálnak. Ha jól értettem, leeszik az elhalt bőrt a lábadról és még amolyan masszázs is... azért én a hagyományos masszázst választom, ha arra kerül a sor.

 Akinek nem jött be ez a halas stílus, az ingyen és bérmentve áztathatta a lábát a nyilvános medencében és élvezhette a közeli étteremből/színpadról szóló zenét.





A következő kép a második nap fő attrakciója volt- vagyis egy részlete.
Along the River During the Qingming Festival Az eredeti festmény - a pekingi Palace Museumban látható - valahol 1085 és 1145 között készülhetett és 24.8 x 528.7 cm-es Magyarul iszonyú hosszú. Az emberek mindennapi életet ábrázolja lenyűgöző részletességgel a Quingming festival alatt, ami nálunk Mindenszenreket jelent. A kínaiak április 5.-én emlékeznek meg a halottaikra.
Nagyon érdekes, hogy a kép bemutatja a társadalom összes rétegének az életét úgy ahogy a városlakókét és a falusiakét is. Jobbról indulva láthatjuk a mezőgazdagában dolgozókat, a parasztot aki a portékáját szamárháton viszi a közeli városba hogy eladja a piacon. Találunk kovácsot, különféle boltokat, gyógynövényes üzletet, fogadót, városkaput, hajósokat. Tényleg mindent, ami az akkori városi/falusi élet része volt.
Érdekes adatok: a képen 814 ember, 28 hajó, 60 állat, 30 épület, 20 közlekedési eszköz és 170 fa van. Szerintem még megszámolni se lehetett egyszerű, nem hogy megfesteni olyan aprólékosan, hogy még az emberek ruházata is különböző legyen.
Nem hiába hívják a kínai Mona Lisa-nak.

6m x 110 m. Ezek a digitális verzió paraméterei, amin a falu és a város összes lakója életre kel 12 projekor és ki tudja mennyi megelőző munka segítségével.

A 2010es World Expo-n mutatták be először a China Pavilonban.
Érdemes rákeresni Wikipedia-n, ahol megnézhetitek az eredeti képet teljes hosszában és sokkal részletesebben, ami alapján ezt a 3D animációt készítették. 

Nem tudom, segít e leírni mennyire le voltam nyűgözve, ha azt mondom, hogy még az éjszaka és a nappal is váltakozik... gondolom nem.

Simon és Susan Liang nélkül nem élveztem volna ennyire ezt a kiállítást. Ők a legédesebb pár akit itt ismerek. Látszik rajtuk hogy még így az 50es éveikben, ki tudja hány év házasság után is szeretik egymást. Nagyon kedvesek, vidámak, műveltek és irtó jól beszélnek angolul. Ők azok akiket az első pillanatban megszerettem. Tényleg megszerettem őket. Tiszta élvezet velük beszélgetni. Simon volt az, aki a kiállításon válaszolt minden kérdésemre és boldogan mesélte a történelmi hátteret, hogy tényleg értsem amit látok, Susan pedig gyermeki örömmel mutogatott- azt nézd! figyeld, a lámpásokat a vízen! hallottad a dobszót? ez az estét jelzi.
A fiuk is ugyan ilyen jó beszélgető partner, csak ő sajnos most nem volt ott, mert épp a kötelező 11 hónapos katonai szolgálatát tölti.
Ilyen emberek közt eltöltött hétvége után hogy lehettem volna szomorú? Aki azt mondja, hogy simán, annak megsúgom, hogy az utolsó vacsorát tiramisuval és cappuccinoval fejeztem be. Na erre varrj gombot :)

Sok sok Buddha szobor

A csapat egy része  a Fo Guang Shan bejáratánál. Ez az egyik legnagyobb- nemzetközi- Buddhista monostor Tajvanon, Kaohsiungban. Itt töltöttük az első éjszakát.

A szobor 36m magas, és bármerre is mentünk, mindenhol Buddha szobrokat találtunk, számomra hihetetlen mennyiségben. Kíváncsi lennék, ha összeszámolnák a monostorban található szobrokat, mennyi lenne a végeredmény...

Tiszta karácsony! Ez volt a rálátás a monostorra a Nagy Buddha szobortól. Elfogott az a bizonyos karácsonyi-vásár érzés, mikor télen a belvárosban mindent kivilágítanak. Kár hogy a levegő párás és kb 27-28 fokos volt...

A Buddha Emlék központ. Igazán kicsinek éreztem magam. A háttérben látható szobor még az előzőnél is hatalmasabb. Ezt a központot még építik, a megnyitót jövőre tűzték ki. Buddha fog-ereklyéjét fogják itt elhelyezni.

Bocsánat, a blogot nagyon nem érdekli, hogy állítva töltöttem fel a képet... Remélem azért kivehető az ülő Buddha mérete a kék ruhás emberhez viszaonyítva.

A Lótusz tó partján található Dragon and Tiger Pagodas. Ne kérdezzétek mi a helyes fordítás, a kép beszédesebb.

Mango ice- egy újabb tipikus tajvani finomság. Darált jég mindenféle gyümölcs darabokkal és szirupokkal gigantikus kiszerelésben.

 Kifejezetten jól esett egy kis hideget enni, mert november ide vagy oda, majd lesült rólam a nadrág.

Mert cserediáknak lenni jó! A túra utolsó óráját a tengerparton töltöttük 'szabad programként' aminek az lett a vége amit láttok. Betty (chairwoman) nem díjazta mikor meglátta, hogy a fiúk egy szál alsógatyában lubickolnak - senki nem fürdött a tengerben szinte - és az egész strand minket néz.

Nem sokat foglalkoztunk az illemmel. Táncoltunk énekeltünk hangoskodtunk nevettük ahogy csak jól esett. A visszafogott tajvani népek pedig csak kikerekedett szemmel néztek. Olyan is akadt aki odajött hozzánk, hogy csinálhatnánk e egy közös képet...

Ez a tengerpart.

Ez pedig 'mi'

Az előző bejegyzés óta két hónap eltelt már, és azóta jó sok minden változott.
A második hónap végére már fel se tűnt, hogy nem értem mit beszélnek körülöttem az emberek, annyira hozzászoktam a nyelvhez, és az a bizonyos jött-ment érzés is eltűnt. Ez lett a normális életem.
Az út amin minden reggel végigbiciklizek az iskolába, a terem takarítás, az órák menete, hogy már nem leszek hót ideg minden egyes vízfesték órán, mert bénának érzem magam és elakadok, hogy ebéd után alszom 20 percet egy kartonpapír repülőn a földön fekve -erről majd kell egy kép, mert elég viccesen nézhetek ki - , hogy én vagyok az aki újságpapírral megteríti az asztalt vacsora előtt és kihordja azt, amit anyukám épp megfőzött.
A harmadik hónap legnagyobb előrelépése az volt, hogy elkezdtem rövid, hétköznapi beszélgetéseket folytatni anyukámmal.
Ez úgy kezdődött, hogy a fogadó apám egy hétre elutazott valahova és egész héten esett, így anyukám vitt minket suliba az öcsémmel.
   - A suli előtt kiraklak, ok? Onnan besétálsz.
   - Ok, van esernyőm.
  - Órák után érted jövök, várj meg itt kint.
   - Rendben, sziasztok!  
Ha ezt így nem is szó szerint, mert nem értek mindent amit mond, de a lényeg átjön és válaszolni is tudok többnyire. Megvitattuk már, hogy milyen gyümölcsöket termeszt a nagymamám a kertjében – az igazi, nyúli nagymamám- , hogy 3 cserediák jött Magyarországról Tajvanra, hogy a főző műsortól, amit néztünk egyik este, anyukám éhes lesz, de én inkább csak meg szeretném főzni amit bemutattak, hogy jövő hétvégén valahova Taipei mellé utazunk, hogy mikor vannak kínai óráim és éppen mit tanultam.
Mert egy hónapja olyanom is van. Igaz, meg kellett kérnem az angoltanáromat, hogy segítsen keresni valakit, aki tanítana kínaiul, de összejött. Egy angoltanárnak tanuló kistanár lett az, aki hetente kétszer tanít nekem ezt-azt. Magam és a családom bemutatása, hogyan írjak szülinapi üdvözlőkártyát, hogy vegyek italt egy Tea-shopban és hogy rendeljek ételt ha beülünk valahova enni és hasonló kezdő témák.
Sokat segít ez a két óra, de néha úgy érzem, az osztálytársaimtól kérdezősködve többet tanulok. Nélkülük esélyem se lenne, az biztos. Irigylem is a többi cserediákot, akiknek alapból 4-5 órájuk van egy héten, mióta elkezdődött az iskola. De hát kinek mi jutott. Megpróbálom a maximumot kihozni ebből a két órából és egész jól működik is.
Apropó többi cserediák! Őket múlt héten ismertem meg úgy igazán az első Rotary trip-en. Kaohsiungba vittek minket két napra. Ott készültek a képek amiket fent láttok. A lentieket pedig azelmúlt hónapok során gyűjtögettem össze.

Ez a bódé nyerte el a 'legrozogább munkahely' címet. Ilyen szedett vedett tákolmányt még nem láttam. 

 Leginkább arra jó, hogy felfogja a napot a nőknek, akik kagylót pucolnak. Nem az az álommunka. Maga a helyis eléggé ledöbbentett, de amikor az egyik asszony kedvesen felém nyújtott egy frissen kibontott osztrigát talán ? az már tényleg sokkolt. Csak rávettek, hogy egyem meg, pedig a gyomromnak nem tetszett a látvány, valahogy mégis legyűrtem. Ennyi elég is volt egy életre. Nekem nem tetszett, bármilyen csemege legyen is. Itt döntöttem el véglegesen, hogy nem szeretem a kagylót. Még az állagát se.

Egy tipikus szombat ebédutáni életkép a rajzosoknál. Azok a 'dobozok' kifejezezzen kényelmesek tudnak lenni :D

Jiji- Wuchang templom, amit a 921-es földrengés döntött össze. Azóta így néz ki.

Ez kérlekszépek rizs, egy bambuszrúd belsejében párolva/főzve.

Ez pedig a Zsófi, ahogy egy Mango-ice store falára ír. 'Üdv Magyarországról! Nagyon jó itt lenni.'

A Jiji-i vízerőmű gátja(?)

Életem első cserkésztáborja.

Lukang- Longshan temple. A legszebb templom amit életemben láttam. Tele régi, hihetetlen részletességel kidolgozott fafaragásokkal. Az a fajta épület, mainek lelke van.

Please do not write on the wall, fot the heritage. Thank you for your kindness.

Egy különös esküvői hintó....

És egyk is templom ajtajában sziesztázó öreg úr. Ha engem kérdeztek, szerintem egész nap ott ücsörög és tv-t néz.

A lukangi Mazu templom.

Sitou Nemzeti Park, Univertiy Pond. Ez a kép egy bambuszhíd tetejéről készült. Olyan jellegű hidet képzeljetek el, amit a kalandfilmekben látni. A formája egy fejtetőre állított U betűhöz hasonlít, max 10 ember mehet rá és úgy ingadozik minha össze akarna dőlni. Megkönnyebbültem mikor a túloldalán szilárd talajra léptem, hogy őszinte legyek. Azért gyönyörű.

Bye Bye!