Honvágy ellen

A múlt hét pocsék volt.
Tudtam, hogy lesznek időszakok amikor piszkosul fog hiányozni a családom és elegem lesz mindenből, de akkor is pocsék volt átélni mindezt.
Igazából nem történt semmi, ami miatt okom lett volna ilyen elkeseredettnek lennem csak érzelmileg kerültem mélypontra.
Nem részletezem mi mindennel volt problémám és miért szidtam az itteni életemet, mert java részt csak a bánat és a düh hozta ki belőlem azokat a gondolatokat. Legyen elég annyi, hogy  gyakorlatilag 3 napig sírtam. ( észre vettétek már milyen szomjasak lesztek sok sírástól? )
Szóval így álltam múlt hét péntekig, amikor is elegem lett abból hogy folyamatosan szomjas vagyok. Reggae, futás, olvasás. Bevált mint öngyógyító terápia, de igazán a hétvége segített elfelejteni minden búbánatomat.
Yilan-ba mentünk a Rotary klubommal. Ez az egyik leghíresebb termál központ Taiwanon, fent északon.

Nem, nem egy wellness hétvége kúrált ki, hanem az a sok furcsaság amit láttam, próbáltam és a rengeteg szeretet amit a rotarystáktól kaptam.

A túra első megállója egy rizsbor lepárlónál volt. A társaság hamar szétszéledt, hogy a kis 'boltokban' nézegessen - amik nagyobb részét töltötték ki az épületnek, mint a lepárlást bemutató stand - így én is mentem a családommal, hogy körbejárjunk. Ezt a két kiszárított (?) kacsát az egyik pult sarkán találtam. Az eladó elég furcsán nézett rám mikor odarohantam, megvizsgáltam őket majd kitört belőlem a nevetés.

 Szegény nem tudhatta hogy sose találkoztam még egyben kiszárított, lapos kacsákkal.

Mire megérkeztünk Yilan-ba már besötétedett és igen csak korgott a hasam. A hotel ahol az éjszaka megszálltunk már fel volt díszítve karácsonyra. Alig vártam már hogy megnézzük milyen szobát kapunk. Csupa jóra lehetett számítani az előtér alapján. Igényes, stílusos hely volt. Egyetlen hibája, hogy a télhez alkalmazkodva szinte láttuk a leheletünket ahogy beléptünk a japán stílusú szobába. a Hátsó tolóajtók egy pöpec faburkolatú fürdőszobát takarnak. Úgy éreztem ez mentettem eg az életemet, mikor 15 perc után még mindíg vacogva ültünk a négyszögletű asztal körül, ami eredetileg az tatami-matrac ágyak helyén volt. Ezeket egy szekrényben találtunk meg, miután a tesóm nekiesett a jobb oldali tolóajtóknak - azt hittük a mögött vannak az ágyak - majd rá kellett jönnie, hogy azok csak dekorációk. Kipróbáltam azokat a furcsán magasított talpú japán fapapucsokat is. Pont olyan kényelmesek mint am ilyennek kinéznek, de vicces érzés bennük sétálni.

Így kezdődött a következő élet mentés - éhség ellen ezúttal - a 8. emeleti étteremben. Mindenkinek kopogott már a szeme, hála az egy órás előaásnak amit csöndben végig kellett ülnünk vacsora előtt, de ahogy kihozták ezt a remekművet evőpálcikák helyett a fényképező gépeket kaptuk fel. A többi fogást is gyönyörűen tálalták és még ízletesebbek is voltak mint ez a hidegtál. Szerencsémre hozzá szoktam már, hogy mindent csak megkóstolok és sose veszek többet egy diónyi adagnál, mert a gyümölcsökkel bezárólag vagy 12 fohást szolgáltak fel - ami megfelel a nagykönyvben megírt taiwani vacsorának. Egy átlagos estén itthon 5 tányér szokott az asztalra kerülni.

Ezt a szépséget is vacsoránál kaptuk. Életem első zöld söre. Ránézésre habzó tescos kiviszörpnek mondtam volna, de tökéletes sör íze volt, ahogy belekortyoltam. A tányéron gombával, édes újahgymával és kesudióval összesütott, panírozott rákot láttok. Életemben ilye puccos kajákat nem ettem még...

Vacsora után sétálni mentünk a városba, ahol találtunk egy gigantikus süti várat és a harmadik fogadó anyámat, akit épp ettek a halak. Erre megint csak kikerekedett a szemem Jól elviccelődtünk rajta, hogy milyen ízletes fogadó anyám lesz, mert a halaknak nagyon egyenesen imádták. Igazából mindenkit ugyan ennyire szerettek volna, mert ezek az apróságok amolyan pedikűrként szolgálnak. Ha jól értettem, leeszik az elhalt bőrt a lábadról és még amolyan masszázs is... azért én a hagyományos masszázst választom, ha arra kerül a sor.

 Akinek nem jött be ez a halas stílus, az ingyen és bérmentve áztathatta a lábát a nyilvános medencében és élvezhette a közeli étteremből/színpadról szóló zenét.





A következő kép a második nap fő attrakciója volt- vagyis egy részlete.
Along the River During the Qingming Festival Az eredeti festmény - a pekingi Palace Museumban látható - valahol 1085 és 1145 között készülhetett és 24.8 x 528.7 cm-es Magyarul iszonyú hosszú. Az emberek mindennapi életet ábrázolja lenyűgöző részletességgel a Quingming festival alatt, ami nálunk Mindenszenreket jelent. A kínaiak április 5.-én emlékeznek meg a halottaikra.
Nagyon érdekes, hogy a kép bemutatja a társadalom összes rétegének az életét úgy ahogy a városlakókét és a falusiakét is. Jobbról indulva láthatjuk a mezőgazdagában dolgozókat, a parasztot aki a portékáját szamárháton viszi a közeli városba hogy eladja a piacon. Találunk kovácsot, különféle boltokat, gyógynövényes üzletet, fogadót, városkaput, hajósokat. Tényleg mindent, ami az akkori városi/falusi élet része volt.
Érdekes adatok: a képen 814 ember, 28 hajó, 60 állat, 30 épület, 20 közlekedési eszköz és 170 fa van. Szerintem még megszámolni se lehetett egyszerű, nem hogy megfesteni olyan aprólékosan, hogy még az emberek ruházata is különböző legyen.
Nem hiába hívják a kínai Mona Lisa-nak.

6m x 110 m. Ezek a digitális verzió paraméterei, amin a falu és a város összes lakója életre kel 12 projekor és ki tudja mennyi megelőző munka segítségével.

A 2010es World Expo-n mutatták be először a China Pavilonban.
Érdemes rákeresni Wikipedia-n, ahol megnézhetitek az eredeti képet teljes hosszában és sokkal részletesebben, ami alapján ezt a 3D animációt készítették. 

Nem tudom, segít e leírni mennyire le voltam nyűgözve, ha azt mondom, hogy még az éjszaka és a nappal is váltakozik... gondolom nem.

Simon és Susan Liang nélkül nem élveztem volna ennyire ezt a kiállítást. Ők a legédesebb pár akit itt ismerek. Látszik rajtuk hogy még így az 50es éveikben, ki tudja hány év házasság után is szeretik egymást. Nagyon kedvesek, vidámak, műveltek és irtó jól beszélnek angolul. Ők azok akiket az első pillanatban megszerettem. Tényleg megszerettem őket. Tiszta élvezet velük beszélgetni. Simon volt az, aki a kiállításon válaszolt minden kérdésemre és boldogan mesélte a történelmi hátteret, hogy tényleg értsem amit látok, Susan pedig gyermeki örömmel mutogatott- azt nézd! figyeld, a lámpásokat a vízen! hallottad a dobszót? ez az estét jelzi.
A fiuk is ugyan ilyen jó beszélgető partner, csak ő sajnos most nem volt ott, mert épp a kötelező 11 hónapos katonai szolgálatát tölti.
Ilyen emberek közt eltöltött hétvége után hogy lehettem volna szomorú? Aki azt mondja, hogy simán, annak megsúgom, hogy az utolsó vacsorát tiramisuval és cappuccinoval fejeztem be. Na erre varrj gombot :)

Sok sok Buddha szobor

A csapat egy része  a Fo Guang Shan bejáratánál. Ez az egyik legnagyobb- nemzetközi- Buddhista monostor Tajvanon, Kaohsiungban. Itt töltöttük az első éjszakát.

A szobor 36m magas, és bármerre is mentünk, mindenhol Buddha szobrokat találtunk, számomra hihetetlen mennyiségben. Kíváncsi lennék, ha összeszámolnák a monostorban található szobrokat, mennyi lenne a végeredmény...

Tiszta karácsony! Ez volt a rálátás a monostorra a Nagy Buddha szobortól. Elfogott az a bizonyos karácsonyi-vásár érzés, mikor télen a belvárosban mindent kivilágítanak. Kár hogy a levegő párás és kb 27-28 fokos volt...

A Buddha Emlék központ. Igazán kicsinek éreztem magam. A háttérben látható szobor még az előzőnél is hatalmasabb. Ezt a központot még építik, a megnyitót jövőre tűzték ki. Buddha fog-ereklyéjét fogják itt elhelyezni.

Bocsánat, a blogot nagyon nem érdekli, hogy állítva töltöttem fel a képet... Remélem azért kivehető az ülő Buddha mérete a kék ruhás emberhez viszaonyítva.

A Lótusz tó partján található Dragon and Tiger Pagodas. Ne kérdezzétek mi a helyes fordítás, a kép beszédesebb.

Mango ice- egy újabb tipikus tajvani finomság. Darált jég mindenféle gyümölcs darabokkal és szirupokkal gigantikus kiszerelésben.

 Kifejezetten jól esett egy kis hideget enni, mert november ide vagy oda, majd lesült rólam a nadrág.

Mert cserediáknak lenni jó! A túra utolsó óráját a tengerparton töltöttük 'szabad programként' aminek az lett a vége amit láttok. Betty (chairwoman) nem díjazta mikor meglátta, hogy a fiúk egy szál alsógatyában lubickolnak - senki nem fürdött a tengerben szinte - és az egész strand minket néz.

Nem sokat foglalkoztunk az illemmel. Táncoltunk énekeltünk hangoskodtunk nevettük ahogy csak jól esett. A visszafogott tajvani népek pedig csak kikerekedett szemmel néztek. Olyan is akadt aki odajött hozzánk, hogy csinálhatnánk e egy közös képet...

Ez a tengerpart.

Ez pedig 'mi'

Az előző bejegyzés óta két hónap eltelt már, és azóta jó sok minden változott.
A második hónap végére már fel se tűnt, hogy nem értem mit beszélnek körülöttem az emberek, annyira hozzászoktam a nyelvhez, és az a bizonyos jött-ment érzés is eltűnt. Ez lett a normális életem.
Az út amin minden reggel végigbiciklizek az iskolába, a terem takarítás, az órák menete, hogy már nem leszek hót ideg minden egyes vízfesték órán, mert bénának érzem magam és elakadok, hogy ebéd után alszom 20 percet egy kartonpapír repülőn a földön fekve -erről majd kell egy kép, mert elég viccesen nézhetek ki - , hogy én vagyok az aki újságpapírral megteríti az asztalt vacsora előtt és kihordja azt, amit anyukám épp megfőzött.
A harmadik hónap legnagyobb előrelépése az volt, hogy elkezdtem rövid, hétköznapi beszélgetéseket folytatni anyukámmal.
Ez úgy kezdődött, hogy a fogadó apám egy hétre elutazott valahova és egész héten esett, így anyukám vitt minket suliba az öcsémmel.
   - A suli előtt kiraklak, ok? Onnan besétálsz.
   - Ok, van esernyőm.
  - Órák után érted jövök, várj meg itt kint.
   - Rendben, sziasztok!  
Ha ezt így nem is szó szerint, mert nem értek mindent amit mond, de a lényeg átjön és válaszolni is tudok többnyire. Megvitattuk már, hogy milyen gyümölcsöket termeszt a nagymamám a kertjében – az igazi, nyúli nagymamám- , hogy 3 cserediák jött Magyarországról Tajvanra, hogy a főző műsortól, amit néztünk egyik este, anyukám éhes lesz, de én inkább csak meg szeretném főzni amit bemutattak, hogy jövő hétvégén valahova Taipei mellé utazunk, hogy mikor vannak kínai óráim és éppen mit tanultam.
Mert egy hónapja olyanom is van. Igaz, meg kellett kérnem az angoltanáromat, hogy segítsen keresni valakit, aki tanítana kínaiul, de összejött. Egy angoltanárnak tanuló kistanár lett az, aki hetente kétszer tanít nekem ezt-azt. Magam és a családom bemutatása, hogyan írjak szülinapi üdvözlőkártyát, hogy vegyek italt egy Tea-shopban és hogy rendeljek ételt ha beülünk valahova enni és hasonló kezdő témák.
Sokat segít ez a két óra, de néha úgy érzem, az osztálytársaimtól kérdezősködve többet tanulok. Nélkülük esélyem se lenne, az biztos. Irigylem is a többi cserediákot, akiknek alapból 4-5 órájuk van egy héten, mióta elkezdődött az iskola. De hát kinek mi jutott. Megpróbálom a maximumot kihozni ebből a két órából és egész jól működik is.
Apropó többi cserediák! Őket múlt héten ismertem meg úgy igazán az első Rotary trip-en. Kaohsiungba vittek minket két napra. Ott készültek a képek amiket fent láttok. A lentieket pedig azelmúlt hónapok során gyűjtögettem össze.

Ez a bódé nyerte el a 'legrozogább munkahely' címet. Ilyen szedett vedett tákolmányt még nem láttam. 

 Leginkább arra jó, hogy felfogja a napot a nőknek, akik kagylót pucolnak. Nem az az álommunka. Maga a helyis eléggé ledöbbentett, de amikor az egyik asszony kedvesen felém nyújtott egy frissen kibontott osztrigát talán ? az már tényleg sokkolt. Csak rávettek, hogy egyem meg, pedig a gyomromnak nem tetszett a látvány, valahogy mégis legyűrtem. Ennyi elég is volt egy életre. Nekem nem tetszett, bármilyen csemege legyen is. Itt döntöttem el véglegesen, hogy nem szeretem a kagylót. Még az állagát se.

Egy tipikus szombat ebédutáni életkép a rajzosoknál. Azok a 'dobozok' kifejezezzen kényelmesek tudnak lenni :D

Jiji- Wuchang templom, amit a 921-es földrengés döntött össze. Azóta így néz ki.

Ez kérlekszépek rizs, egy bambuszrúd belsejében párolva/főzve.

Ez pedig a Zsófi, ahogy egy Mango-ice store falára ír. 'Üdv Magyarországról! Nagyon jó itt lenni.'

A Jiji-i vízerőmű gátja(?)

Életem első cserkésztáborja.

Lukang- Longshan temple. A legszebb templom amit életemben láttam. Tele régi, hihetetlen részletességel kidolgozott fafaragásokkal. Az a fajta épület, mainek lelke van.

Please do not write on the wall, fot the heritage. Thank you for your kindness.

Egy különös esküvői hintó....

És egyk is templom ajtajában sziesztázó öreg úr. Ha engem kérdeztek, szerintem egész nap ott ücsörög és tv-t néz.

A lukangi Mazu templom.

Sitou Nemzeti Park, Univertiy Pond. Ez a kép egy bambuszhíd tetejéről készült. Olyan jellegű hidet képzeljetek el, amit a kalandfilmekben látni. A formája egy fejtetőre állított U betűhöz hasonlít, max 10 ember mehet rá és úgy ingadozik minha össze akarna dőlni. Megkönnyebbültem mikor a túloldalán szilárd talajra léptem, hogy őszinte legyek. Azért gyönyörű.

Bye Bye!

How do we say...

Lassan végére jár az első hónap, úgyhogy illene bemutatnom az iskolát is (:
Hát más, mint ami otthon van, az biztos… és ezt senki ne vegye negatívnak, úgy ahogy a többi összehasonlítást se, amik nélkül nem tudnám igazán leírni ezt a helyet.
Also.
A legszembetűnőbb különbség az egyenruha, amit mindenkinek kivétel nélkül viselnie kell a hét 4 napján. Szerdán szabad kezet kapunk az öltözködést illetően – jeeee! :D – de a diákok ilyenkor se viselnek extra ruhákat, csak kényelmes, egyszerű szabású darabokat. Ez kicsit furcsa volt nekem. Odahaza jó pár lány minden nap kicsípi magát, míg itt, azon az egy napon is ’átlagonsan’ öltöznek. Valahogy arra számítottam, jobban kiélik magukat a szabadnapokon. Ebbe a cipő, a smink és a kiegészítők is beletartoznak. Magas sarkút, nyári egybe-ruhát, szemhéjfestéket még csak felnőtt nőn láttam. A cipők inkább sportosak, az ékszer fogalma kimerül egy-egy karkötőben és nagyritkán egy pont-fülbevalóban, sminkként pedig maximum szempillaspirált használnak. Nyilván van kivétel, de itt az iskolában a lányok nem tartoznak oda.
Aki most a száját tátja, annak megsúgom, hogy így is jól néznek ki. (:
Reggel 7:20-tól egészen 17:00ig. Mert hogy eddig tart minden iskolanap. Reggel 7:20ra be kell érni, és 8:00ig tanuló idő van, amit mindenki betart (!), sőt néha még dolgozatot is kapnak ebben az időben úgy, hogy a tanár bent sincs. (!) Úgy néz ki a csalás itt ismeretlen fogalom. Újabb két meglepő dolog.
Az első hasonlóság a suli menetében az órák hossza volt. Ugyan úgy 45 perc, de itt ki is fújt az ’ugyan olyan’ lista.
A nap két blokkra van osztva. A délelőtt 8:15-től 12:00-ig tart, és négy órából áll. Déltől negyed 2-ig ebéd és pihenőszünet van, ami határozottan jó dolog (:
Az ebéd osztályonként címkézett dobozokban kapjuk. Pontosabban 3 műanyag dobozban és egy nagy lábosban. A lábosban a leves kuksol. Hétfőn sós és meleg, kedden édes és hideg - amit áldani szoktunk a 32fok és a párás levegő miatt - szerdán megint sós-meleg és így tovább.
Az egyik doboz általában rizzsel, néha tésztával van tele, a másik kettő pedig 4 féle… mást tartalmaz. Elnézést, de nem találom a megfelelő szót, úgy hogy inkább elmesélem mit kaptunk ma. Párolt babcsírát, panírozott csirkehús falatokat földimogyoróval és egy-egy csont darabkával ( nem tudom hova tűnik itt a színhús, de elég ritkán találkozni olyan falattal, amiben nincs csont vagy porc ), húsgombócokat párolt-zöldségdarabos szószban és tofut szintén valamilyen szószban, aminek még nem sikerült azonosítanom az összetevőit. Tudom, nem hangzik étvágygerjesztően, de higgyétek csak el, finomak.
Ezekből válogathat össze magának az ember, amit éppen szeretne. Mindenki hozza magával a kis lunch-pack-ot ami egy marok-lábosból, egy ’normál’ kis lábosból, evőpálcikákból és egy kanálból áll.
Az ebédet egy központi helyen rakják le, ahonnan az ebédfelelősök összeszedik és az osztályokba viszik a dobozokat.
Tehát a teremben ebédelünk, közben pedig nézzük a vászonra vetített filmet. Most a ’Taken’ van soron, múlt héten pedig egy horrorra esett a választás.
Nagyjából fél órás részlet után vége a mozizásnak és mindenki megy elmosni a lábosokat. Aki hamar végez, az nekiáll behúzkodni a függönyöket, előkeresni a párnáját/plüssállatát , ami sokat segít, hogy ne zsibbadjon le az ember fél arca az alvó-idő alatt. Annyira aranyos, amikor a besötétített teremben semmit nem látni, csak a padra borulva szunyókáló osztálytársakat. Szinte az egész iskola alszik ilyenkor, akinek pedig dolga akad, vagy szimplán nem fáradt az lábujjhegyen közlekedik. Furcsa érzés.
13:15- kezdetét veszi a délutáni blokk, szintén négy órával.
Hétfőn és pénteken ilyenkor át szoktam menni a másik osztályomba, mert hogy olyanom is van (:
 
Ők a rajzosok, ahol nagyjából az idő felét töltöm.  Hétfőn, pénteken a délutánokat, a  szerda, csütörtök délelőttökben pedig 3-3 órát. Vicces egy társaság, nagyon szeretek velük lenni. Mindig történik valami, aminek kollektív nevetés lesz a vége.
 Péntekenként kínai festészetet tanulunk, aminek ugyebár tinta az alapja. Heh! :D Nem tudom kitaláltátok e már, mi is következik ebből, de azért elmondom. Múlt pénteken az egyik karom, csuklótól vállig tele volt pöttyözve fekete tintával, szép kacskaringós vonalban kis-tanárom jóvoltából. A másik kezemen egy virágos karóra és egy nyúl díszelgett.
Nem voltam egyedül a díszítésemmel. Óra után alig győztük ledörzsölni magunkról a különféle figurákat, lényeket, mintákat.
A tanár nem szólt semmit, bezzeg a kis-tanárom, A’len felháborodott, amikor egy (: került a tarkójára.
Ő az első vízfesték-órán szegődött mellém, és azóta tanítgat óráról órára. Festeni, rajzolni, gyerekdalokat énekelni, néha még írni is, kínai jeleket persze. Í tien tien láosü - kis tanár. Cserébe én angolt gyakorlok vele. Jól halad.
Persze nem ő az egyetlen, aki segít. Igazából mindenki tanítgat. Az angolos osztályom már az első héten bö-pö-mö-fö gyakorlót (kínai abc) és gyerekdalos könyvet hozott nekem. Olyan mintha megint 3 éves lennék. Élvezem a tanulást, és ők is úgy örülnek neki, amikor valamit helyesen mondok, vagy megtanulok egy új dalt.  Sose gondoltam volna, hogy ilyen segítőkész és barátságos emberek fognak körülvenni.
A másik dolog, amit otthon nem látni, az az itteni klub rendszer, ami valahogy így néz ki:
Év elején mindenkinek választani a kell egy klubot, amolyan kötelező hobbinak. Hetente két ’activity’ óránk van, és ez az az idő, amit minden második héten a választott klubbal töltünk.
A választás… hát az nem volt egyszerű. Lehet találni sport és tánc klubokat, főző, puskával díszgyakorlatozó, teázó, szépítkező, szépíró és minden elképzelhető félét-fajtát.
Még évnyitó előtt, a látványos tevékenységet végző csoportok előadásokat tartottak, és ez volt az ami végül is segített dönteni.
Két dolog nyűgözött le igazán. Az egyik a hagyományos kínai kígyótánc - amit csak fiúk csinálnak- a másik pedig a hastánc – amit csak lányok csinálnak. Ez utóbbi már régóta piszkálja a fantáziámat, de otthon sosem volt rá időm, így hát most belevágtam.
Jó döntés volt, ez már az első órán bebizonyosodott. Nagyon élveztem, ahogy tanultuk az új mozdulatokat, és azt is, hogy nem kell hozzá értenem mit mond a tanár. Imádom azokat a nőies, kecses mozdulatokat és a zenét, ami  a jó öreg Kaffát idézi fel bennem, ahova azóta is visszavágyom.  Győriek, ti tudjátok, miről beszélek :D
Szóval ezt is megértük. Végre elkezdhettem hastáncot tanulni.  Íííííjááááá!
Gondolom, ezek alapján nem nehéz kitalálni, hogy szeretek a suliban lenni. Bármilyen meglepő is, de szeretem. 
Igaz, hogy uncsi időnként, de ez a legkevesebb.
Nem tudom, a többi cserediák is ilyen szerencsés e, mint én.  Remélem igen (: Jó család, jó osztály, jó barátok.  Just perfect!
Apropó család. Előző hétvégén az egész családot megismertem. Minden testvér, unokatestvér, nagybácsi, nagynéni gyerekestül összegyűlt, hogy együtt ünnepeljük a Hold Fesztivált barbecue-val és tűzijátékkal.  Hétvégén minden este barbecue volt a program.  Szombaton a Rotary-val, vasárnap pápá anyukájánál, hétfőn - amit szünnapnak adtak ki - mámá anyukájánál gyűlt össze a jónép.
Nagyon imádják a barbecue-t.  Engem a fesztivál hagyományos része mégis jobban megfogott.
Ehhez hasonlót még csak képen láttam, de ott állni a tömegben, érezni a tűzijáték és a füstölő illatát, a dobok lüktetését annyival erőteljesebb élmény. A jelmezekről már nem is beszélve! Ezek főleg pirosas-arany színű, díszes, aprólékosan kidolgozott isten figurák, üreges belsővel és félelmetes sötétbarna arccal. Az emberek belebújnak, amitől jó egy-másfél méterrel magasabbak lesznek – a fejük valahol az isten hasa körül van – és így táncolnak az isten karjait lóbálva a dob és sípszó ütemére. Lenyűgöző volt nézni ezt a táncot, az őket félkörben körülvevő tömeget, és a kínai templomot a háttérben, ami tele volt imádkozó emberekkel. Csak úgy dőlt belől a füstölőillat.
Érdemes még tudni, hogy ez az egyik legfontosabb ünnep az évben. A hozzá tartozó monda valahogy így szól:
A régi időkben 10 Nap volt az égen, és ezek, ahogy keringtek a Föld körül, szép lassan mindent felperzseltek. A kínai császár megelégelte ezt, és megkért egy bátor férfit, hogy mentse meg a Földet. A férfi kilencet lelőtt a Napok közül, és igazi hőssé vált. A császár hálája jeléül egy pirulát adott neki és a lelkére kötötte, hogy még ne vegye be, előbb imádkoznia és böjtölnie kell egy évig, hogy megerősítse a lelkét. A férfi megfogadta a tanácsát és elrejtette a pirulát.
Ám volt ennek a férfinak egy felsége is, aki egy nap takarítás közben ráakadt a pirulára és gondolkodás nélkül lenyelte azt. Nagyon meglepődött, amikor észrevette, hogy tud repülni és örömében mindent hátrahagyva elrepült a Holdra, hogy ott éljen.
Ezt a történetet az angolos osztálytársaim mesélték még az első héten, amikor kis előadásokkal bemutatták az országot.  
Cserébe én is tartottam egy előadást Magyarországról. Nagyon tetszett nekik a parlament és az a pár kép, amit Győrről mutattam. A magyar ételek pedig teljesen lenyűgözték őket.
Ezzel a családom is egyetértett, de ők már tényleg belekóstoltak a magyar konyhába (:
Lecsó, almás-tésztás palacsinta fahéjas cukorral. Ezt a menüt készítettem el két osztálytársam segítségével a ’day-about-food’ alkalmából. Így neveztük el a múlt hét vasárnapot, mert mást se csináltunk egész nap, mint ételekkel foglalkoztunk, kóstoltunk, főztünk.
Reggel 8 órás kezdéssel indítottunk az iskolában. Mire odaértem Dainty már megterített egy kinti kőasztalon – a kedvencemet választotta, egy zöld kőből faragott, alacsony darabot – és pár perccel később, ahogy befutott  Jon Jon, neki is láttunk a hagyományos taiwani reggelinek. Az alapja ennek is rizs volt – meglepő? – amit Dainty bő vízben főzve készített el hagymalevelekkel (?) és tojással. Állagát tekintve leginkább főzeléknek nevezném.  Ehhez kaptunk lángos szerű, olajban kisütött rudacskákat, kolbászt édeskés fűszerezéssel, egy ránézésre gyanúsan sötétzöld tojást, és tofut édes-savanyú szósszal.  Ez utóbbival rendesen megküzdöttem, mert akárhányszor megpróbáltam lecsippenteni belőle egy darabot az evőpálcikákkal, az mindig apró darabokra esett (: Bezzeg a tojásból tudtam ’vágni’ magamnak hiba nélkül… nem értem én ezt!
A közös reggeli után felkerekedtünk, és elsétáltunk a közeli piacra, hogy beszerezzük az alapanyagokat a lecsóhoz és a palacsintához.
Ilyen zsúfolt piacot én még nem láttam.
Lenyűgöző, hogy ki tudják használni a legkisebb helyet is. A szűk utcán kétoldalt és középen is standok állnak, így a vásárlók minduntalan egymásba ütköznek. Volt, hogy egy néni megállt előttem és nem tudtam kikerülni, mert nem volt hozzá elég hely. Nyilván, amint megálltam, egy árus már kínálta is nekem a zselékockákat és a csirkerészeket tartalmazó rizstortát.
A piacon persze nem csak ételeket lehet kapni. Találni bőven ruhát, cipőt, hajcsatokat és hentesárut is. Amolyan mindenes hely, akár csak a győri vásárcsarnok.
A tömeg ellenére hamarabb végeztünk, mint számoltunk vele, úgyhogy hazafele tettünk egy kis kitérőt, és beültünk egy ice shop-ba. Szintén helyi specialitás. ’Jégkásázó’-nak fordítanám, egy kis extrával. A frissen darált jeget egy édes, gyümölcs- vagy miegymás darabokat tartalmazó szószba rakják, és ezt kanalazgathatja a kedves vendég.  Az adag, amin Jon Jon-nal osztoztunk, babos, zselé- és tésztagolyós szósszal volt nyakon öntve. Tudom furcsán hangzik mindez édes kivitelezésben, de itt a babot csak édesen eszik. Egy újabb különlegesség.
Sajnos a jégtál csak ideiglenes felfrissülést jelentett, mert mire hazaértünk már újból dőlt rólunk a víz, de annyira izgatottak voltunk, hogy már észre se vettük.
A – számomra- szokásos kissé rendezetlen módon nekiláttunk a lecsónak. Hagyma, szalonna, paprika paradicsom aprítás, pirítás, főzés. Úgy éreztem magam, mint egy kétfejű polipanyuka, ahogy egyszerre figyeltem a palacsintatésztára, Dainty-re és Jon Jonra akik a zöldségaprításban segítettek, és a piruló hagymás baconos keverékre a tűzhelyen. Magamban jókat derültem a furcsa megoldásokon, mint az evőpálcika, amit a robotgép helyett használtam, hogy elkeverjem a tésztát. Olyan jó volt, hogy Dainty és Jon Jon is élvezte a főzést. Nagyon izgatottak voltak, milyen lesz a végeredmény, én pedig még inkább izgultam, mit szólnak hozzá, merthogy ők is maradtak ebédre.
Mikor elkészült a lecsó, elégedetten nyugtáztam, hogy pontosan olyan íze van, mint az otthoninak. Ezen meglepődtem, mert a paprika és a szalonna amit használtam, kicsit más volt.
Dezső szerint nem kell bele szalonna, de anya és én váltig állítjuk, hogy úgy finomabb. Nem hiába, tőle tanultam főzni. (:
Áldottam is ezt a tudást, mert a családom annyira örült a magyaros ebédnek! Pápá szemén látszott, hogy büszke rám, a tesóm meg percenként bekószált a konyhába kíváncsiskodni. Mámá meglepődött, hogy egyáltalán nem kértem segítséget, és feltaláltam magam az idegen konyhában.  Az elején csak figyelt minket, aztán mikor látta, hogy boldogulunk, nekiállt rizst főzni a lecsóhoz, hogy ő is segítsen valamit. Annyira aranyos volt!
Jó volt örömet okozni, látni, hogy tényleg ízlik nekik, amit főztem.
A végén úgy kellett megmenteni egy kis lecsót és palacsintát, hogy hétfőn be tudjam vinni a suliba két barátomnak, akiknek szülinapjuk volt.

Ja igen! Majdnem elfelejtettem elmesélni, mit kóstoltam pár napja. Nem fogjátok elhinni, annyira abszurd összeállítás (:
Egy fajta édesség ez.  Vékony, kerek tésztára petrezselyemhez hasonló aprított zöldséglevelet és kb. egy marék földimogyoróport szórnak, majd hozzácsapnak két gombóc (szerintem vörösbab) fagyit. A tésztát ráhajtogatják és már kész is a fura-csoda, lehet fogyasztani.
Ezt az íz kavalkádot kapjátok búcsúzóul.

Csók a hazaiaknak!
                                                                                                                                                                            Zsófi

Xiong ya lí ? Ááá!

Ní hao! - Üdv mindenkinek Taiwanból!
Kelemen Zsófi vagyok, egy hete douliu-i lakos.
A legrosszabb dolog amit mondani tudok az annyi, hogy hiányzik a győri víz (:
Nagyon jól érzem magam. Közhely, de igaz.

a családom, mámá, pápá, títí

A repülőúton minden simán ment, simábban mint amire számítottam, bár csaltam egy kicsit.
Ahogy leszálltunk Münchenben, egyből odamentem egy ázsiai sráchoz.
- Hello! Where are you going from here? - kicsit megszeppent, de aztán kibökte:
- To Hong Kong.
- Ah! Perfect! Can I go with you?
- Yes. - így keveredtem egy kínai turistacsoporthoz. Szerencsém volt, mert nélkülük nem értem volna el a csatlakozást.
Innen aztán már zsipsz-zsupsz ment minden. Hong Kongban csak a feliratokat kellett követnem, és időm is több volt. To all gates, to gate 500-580, to gate 500-520, to gate 500-510. Mint a karikacsapás.
Kaoshiungban magyar idő szerint déli 12kor szálltam le.

Első benyomások:
- az idő izzasztó. Ez a legjobb szó rá. Párás és meleg
- az emberek pörögnek, meglepő gyorsasággal csinálnak rólad egy tucat fényképet, és közben még pislogni sincs időd.
- rengeteg a robogós. Először én naiv meg is kérdeztem, hogy mindig ilyen sok van e belőlük, mire a válasz az volt: Kaoshiung.  …  így ezt a kérdést annyiba hagytam.Azóta még sok ilyen szituációba keveredtem, mert a családom alig beszél angolul. Mutogatva, rajzolva, google segítséggel valahogy mégis mindig megértjük egymást. Persze sok embert megismertem pár nap alatt, akikhez a magasabb röptű kérdéseimmel fordulhatok. Tanárokat, Rotaty tagokat, a család barátait. Mindenki segítőész és kedves. Ez azért ad egy kis plusz biztonságérzetet.
Az első félreértést is egy ilyen ismerős segített kibogozni. Az apukám nem értette miért csak egy kis marék rizst szedtem magamnak, és miért ettem olyan keveset másból is. Hiába mondtam neki, hogy ízlik az étel, de nem fogok többet enni, mert már jóllaktam. Csak másnap értette ezt meg, mikor kissé sértődötten elmesélte egy barátjának, aki jól tudott angolul, így megkérdezett, mi volt a bajom a vacsorával.

 A beilleszkedés könnyen megy az iskolában is, bár én vagyok az egyetlen szőke cirka 1000 diák közül, így mindenki csak néz rám nagy szemekkel, de éppen emiatt kíváncsiak is. Két lánnyal máris nagyon jóba lettem, és biciklis idegenvezetést tartottak nekem a városban (: A közlekedés az igazi zűrzavar! Nincs külön járda, így az út zsúfolt, és rengeteg a robogós. Gyakran 3 tagú családokat is látni egy-egy robogón. Eddig 2 felnőtt 2 gyerek volt a 'rekord'. A vezető általában kalapot, vagy bukósisakot visel, az orrát és az arcát bandita módra eltakarja, a kezein pedig rendes kesztyű helyett olyan 'kesztyűt' visel amivel mi a forró edényeket szoktuk megfogni. Ezt az öltözéket egy fordítva felvett, hátul kigombolva/cipzározva hagyott ing/pulóver teszi teljessé.)
Akárhova megyünk, az emberek barátságosak, és mindenki tanítgat. Cé gö, í dz.  Í dz.   (ez, szék. Szék)  Jó gyerek módjára ismételgetem a szavakat, és mindent leírok egy kis jegyzetfüzetbe. Jó lenne hamar megtanulni a nyelvet, mert a beszélgetésekből egyenlőre ennyit értek: ...Xiong ya lí (sjong já lí= Magyarország, kishazám) ....Ááá!...- majd mindentudó képet vágnak. Igazán aranyosak.
Ha a szokatlan dolgokról szeretnék beszélni, akkor az étkezéseket is meg kell említenem. A furcsaságok ott kezdődnek, hogy a családok elég ritkán esznek otthon, így bármerre is mész rengeteg büfét találsz, bár ez a szó nem írja le eléggé azokat az utcától csupán egy pulttal elválasztott konyhákat ahol a helyiek nagytöbbsége enni szokott. Műanyag szék, asztal, pici, tenyérnyi tálak, evőpálcikák. A 'szakács' és a pincérek pattogós nyelven veszik fel a rendeléseket, és perceken belül már eléd is rakják az ételt ( beleértve a reggelit is, mert itt az is meleg étkezés). Ezeknek a ’büféknek’ közük sincs a gyorséttermekhez, bár így is lehetne nevezni őket. Ahhoz túlságosan is házias ízekkel főznek.
Persze azért itt is van mama-főztje. Egy családi vacsorának mindig a rizs az alapja. Ebből szed magának, ki-ki amennyit szeretne, és vesz hozzá az asztalon lévő finomságokból kedve szerint. Gyakoriak a tengeri herkentyűk, mint a hal, rák, kagyló és a zöldségek, pl. káposzta, cukkini. Találkoztam már olyan furcsaságokkal is, mint a sült méhe (ami meglepően finom volt) a csirkeláb (hidegen, erősen füstölve eszik, a bőrt rágogatják le a csirke ujjairól. Amint rájöttem mivel kínáltak felfordult a gyomrom. Ehhez túl konzervatív voltam.) és a panírozott halszem. Fűszernek gyakran használnak gyömbért és hagymaféléket, és zellerlevelet.
Legalábbis eddig ezeket tudtam felismerni.

Lehet nem is baj, ha nem tudom mindig, hogy készül az étel, amit éppen eszem, elég ha csak az ízeit élvezem. Így van ez az emberekkel is. Nem kell minden szavukat értenem, egyelőre elég annyi, hogy barátságosak, kedvesek és segítőkészek.

kis nyaktorna... sry