A csapat egy része a Fo Guang Shan bejáratánál. Ez az egyik legnagyobb- nemzetközi- Buddhista monostor Tajvanon, Kaohsiungban. Itt töltöttük az első éjszakát. 
A szobor 36m magas, és bármerre is mentünk, mindenhol Buddha szobrokat találtunk, számomra hihetetlen mennyiségben. Kíváncsi lennék, ha összeszámolnák a monostorban található szobrokat, mennyi lenne a végeredmény...
Tiszta karácsony! Ez volt a rálátás a monostorra a Nagy Buddha szobortól. Elfogott az a bizonyos karácsonyi-vásár érzés, mikor télen a belvárosban mindent kivilágítanak. Kár hogy a levegő párás és kb 27-28 fokos volt...
A Buddha Emlék központ. Igazán kicsinek éreztem magam. A háttérben látható szobor még az előzőnél is hatalmasabb. Ezt a központot még építik, a megnyitót jövőre tűzték ki. Buddha fog-ereklyéjét fogják itt elhelyezni.
Bocsánat, a blogot nagyon nem érdekli, hogy állítva töltöttem fel a képet... Remélem azért kivehető az ülő Buddha mérete a kék ruhás emberhez viszaonyítva.
A Lótusz tó partján található Dragon and Tiger Pagodas. Ne kérdezzétek mi a helyes fordítás, a kép beszédesebb. 
Mango ice- egy újabb tipikus tajvani finomság. Darált jég mindenféle gyümölcs darabokkal és szirupokkal gigantikus kiszerelésben.
Mert cserediáknak lenni jó! A túra utolsó óráját a tengerparton töltöttük 'szabad programként' aminek az lett a vége amit láttok. Betty (chairwoman) nem díjazta mikor meglátta, hogy a fiúk egy szál alsógatyában lubickolnak - senki nem fürdött a tengerben szinte - és az egész strand minket néz.
Ez a tengerpart.
Ez pedig 'mi' Az előző bejegyzés óta két hónap eltelt már, és azóta jó sok minden változott.
A második hónap végére már fel se tűnt, hogy nem értem mit beszélnek körülöttem az emberek, annyira hozzászoktam a nyelvhez, és az a bizonyos jött-ment érzés is eltűnt. Ez lett a normális életem.
Az út amin minden reggel végigbiciklizek az iskolába, a terem takarítás, az órák menete, hogy már nem leszek hót ideg minden egyes vízfesték órán, mert bénának érzem magam és elakadok, hogy ebéd után alszom 20 percet egy kartonpapír repülőn a földön fekve -erről majd kell egy kép, mert elég viccesen nézhetek ki - , hogy én vagyok az aki újságpapírral megteríti az asztalt vacsora előtt és kihordja azt, amit anyukám épp megfőzött.
A harmadik hónap legnagyobb előrelépése az volt, hogy elkezdtem rövid, hétköznapi beszélgetéseket folytatni anyukámmal.
Ez úgy kezdődött, hogy a fogadó apám egy hétre elutazott valahova és egész héten esett, így anyukám vitt minket suliba az öcsémmel.
- A suli előtt kiraklak, ok? Onnan besétálsz.
- Ok, van esernyőm.
- Órák után érted jövök, várj meg itt kint.
- Rendben, sziasztok!
Ha ezt így nem is szó szerint, mert nem értek mindent amit mond, de a lényeg átjön és válaszolni is tudok többnyire. Megvitattuk már, hogy milyen gyümölcsöket termeszt a nagymamám a kertjében – az igazi, nyúli nagymamám- , hogy 3 cserediák jött Magyarországról Tajvanra, hogy a főző műsortól, amit néztünk egyik este, anyukám éhes lesz, de én inkább csak meg szeretném főzni amit bemutattak, hogy jövő hétvégén valahova Taipei mellé utazunk, hogy mikor vannak kínai óráim és éppen mit tanultam.
Mert egy hónapja olyanom is van. Igaz, meg kellett kérnem az angoltanáromat, hogy segítsen keresni valakit, aki tanítana kínaiul, de összejött. Egy angoltanárnak tanuló kistanár lett az, aki hetente kétszer tanít nekem ezt-azt. Magam és a családom bemutatása, hogyan írjak szülinapi üdvözlőkártyát, hogy vegyek italt egy Tea-shopban és hogy rendeljek ételt ha beülünk valahova enni és hasonló kezdő témák.
Sokat segít ez a két óra, de néha úgy érzem, az osztálytársaimtól kérdezősködve többet tanulok. Nélkülük esélyem se lenne, az biztos. Irigylem is a többi cserediákot, akiknek alapból 4-5 órájuk van egy héten, mióta elkezdődött az iskola. De hát kinek mi jutott. Megpróbálom a maximumot kihozni ebből a két órából és egész jól működik is.
Apropó többi cserediák! Őket múlt héten ismertem meg úgy igazán az első Rotary trip-en. Kaohsiungba vittek minket két napra. Ott készültek a képek amiket fent láttok. A lentieket pedig azelmúlt hónapok során gyűjtögettem össze.
Ez a bódé nyerte el a 'legrozogább munkahely' címet. Ilyen szedett vedett tákolmányt még nem láttam. 
Leginkább arra jó, hogy felfogja a napot a nőknek, akik kagylót pucolnak. Nem az az álommunka. Maga a helyis eléggé ledöbbentett, de amikor az egyik asszony kedvesen felém nyújtott egy frissen kibontott osztrigát talán ? az már tényleg sokkolt. Csak rávettek, hogy egyem meg, pedig a gyomromnak nem tetszett a látvány, valahogy mégis legyűrtem. Ennyi elég is volt egy életre. Nekem nem tetszett, bármilyen csemege legyen is. Itt döntöttem el véglegesen, hogy nem szeretem a kagylót. Még az állagát se.
Egy tipikus szombat ebédutáni életkép a rajzosoknál. Azok a 'dobozok' kifejezezzen kényelmesek tudnak lenni :D
Jiji- Wuchang templom, amit a 921-es földrengés döntött össze. Azóta így néz ki.
Ez kérlekszépek rizs, egy bambuszrúd belsejében párolva/főzve.
Ez pedig a Zsófi, ahogy egy Mango-ice store falára ír. 'Üdv Magyarországról! Nagyon jó itt lenni.'
A Jiji-i vízerőmű gátja(?)
Életem első cserkésztáborja.
Lukang- Longshan temple. A legszebb templom amit életemben láttam. Tele régi, hihetetlen részletességel kidolgozott fafaragásokkal. Az a fajta épület, mainek lelke van.
Please do not write on the wall, fot the heritage. Thank you for your kindness.
Egy különös esküvői hintó....
És egyk is templom ajtajában sziesztázó öreg úr. Ha engem kérdeztek, szerintem egész nap ott ücsörög és tv-t néz.
A lukangi Mazu templom.
Sitou Nemzeti Park, Univertiy Pond. Ez a kép egy bambuszhíd tetejéről készült. Olyan jellegű hidet képzeljetek el, amit a kalandfilmekben látni. A formája egy fejtetőre állított U betűhöz hasonlít, max 10 ember mehet rá és úgy ingadozik minha össze akarna dőlni. Megkönnyebbültem mikor a túloldalán szilárd talajra léptem, hogy őszinte legyek. Azért gyönyörű.
A második hónap végére már fel se tűnt, hogy nem értem mit beszélnek körülöttem az emberek, annyira hozzászoktam a nyelvhez, és az a bizonyos jött-ment érzés is eltűnt. Ez lett a normális életem.
Az út amin minden reggel végigbiciklizek az iskolába, a terem takarítás, az órák menete, hogy már nem leszek hót ideg minden egyes vízfesték órán, mert bénának érzem magam és elakadok, hogy ebéd után alszom 20 percet egy kartonpapír repülőn a földön fekve -erről majd kell egy kép, mert elég viccesen nézhetek ki - , hogy én vagyok az aki újságpapírral megteríti az asztalt vacsora előtt és kihordja azt, amit anyukám épp megfőzött.
A harmadik hónap legnagyobb előrelépése az volt, hogy elkezdtem rövid, hétköznapi beszélgetéseket folytatni anyukámmal.
Ez úgy kezdődött, hogy a fogadó apám egy hétre elutazott valahova és egész héten esett, így anyukám vitt minket suliba az öcsémmel.
- A suli előtt kiraklak, ok? Onnan besétálsz.
- Ok, van esernyőm.
- Órák után érted jövök, várj meg itt kint.
- Rendben, sziasztok!
Ha ezt így nem is szó szerint, mert nem értek mindent amit mond, de a lényeg átjön és válaszolni is tudok többnyire. Megvitattuk már, hogy milyen gyümölcsöket termeszt a nagymamám a kertjében – az igazi, nyúli nagymamám- , hogy 3 cserediák jött Magyarországról Tajvanra, hogy a főző műsortól, amit néztünk egyik este, anyukám éhes lesz, de én inkább csak meg szeretném főzni amit bemutattak, hogy jövő hétvégén valahova Taipei mellé utazunk, hogy mikor vannak kínai óráim és éppen mit tanultam.
Mert egy hónapja olyanom is van. Igaz, meg kellett kérnem az angoltanáromat, hogy segítsen keresni valakit, aki tanítana kínaiul, de összejött. Egy angoltanárnak tanuló kistanár lett az, aki hetente kétszer tanít nekem ezt-azt. Magam és a családom bemutatása, hogyan írjak szülinapi üdvözlőkártyát, hogy vegyek italt egy Tea-shopban és hogy rendeljek ételt ha beülünk valahova enni és hasonló kezdő témák.
Sokat segít ez a két óra, de néha úgy érzem, az osztálytársaimtól kérdezősködve többet tanulok. Nélkülük esélyem se lenne, az biztos. Irigylem is a többi cserediákot, akiknek alapból 4-5 órájuk van egy héten, mióta elkezdődött az iskola. De hát kinek mi jutott. Megpróbálom a maximumot kihozni ebből a két órából és egész jól működik is.
Apropó többi cserediák! Őket múlt héten ismertem meg úgy igazán az első Rotary trip-en. Kaohsiungba vittek minket két napra. Ott készültek a képek amiket fent láttok. A lentieket pedig azelmúlt hónapok során gyűjtögettem össze.
Ez a bódé nyerte el a 'legrozogább munkahely' címet. Ilyen szedett vedett tákolmányt még nem láttam. 
Leginkább arra jó, hogy felfogja a napot a nőknek, akik kagylót pucolnak. Nem az az álommunka. Maga a helyis eléggé ledöbbentett, de amikor az egyik asszony kedvesen felém nyújtott egy frissen kibontott osztrigát talán ? az már tényleg sokkolt. Csak rávettek, hogy egyem meg, pedig a gyomromnak nem tetszett a látvány, valahogy mégis legyűrtem. Ennyi elég is volt egy életre. Nekem nem tetszett, bármilyen csemege legyen is. Itt döntöttem el véglegesen, hogy nem szeretem a kagylót. Még az állagát se.
Egy tipikus szombat ebédutáni életkép a rajzosoknál. Azok a 'dobozok' kifejezezzen kényelmesek tudnak lenni :D 
Jiji- Wuchang templom, amit a 921-es földrengés döntött össze. Azóta így néz ki.
Ez kérlekszépek rizs, egy bambuszrúd belsejében párolva/főzve.
Ez pedig a Zsófi, ahogy egy Mango-ice store falára ír. 'Üdv Magyarországról! Nagyon jó itt lenni.'
A Jiji-i vízerőmű gátja(?)
Életem első cserkésztáborja.
Lukang- Longshan temple. A legszebb templom amit életemben láttam. Tele régi, hihetetlen részletességel kidolgozott fafaragásokkal. Az a fajta épület, mainek lelke van.
Please do not write on the wall, fot the heritage. Thank you for your kindness.
Egy különös esküvői hintó....
És egyk is templom ajtajában sziesztázó öreg úr. Ha engem kérdeztek, szerintem egész nap ott ücsörög és tv-t néz. 
A lukangi Mazu templom. 
Sitou Nemzeti Park, Univertiy Pond. Ez a kép egy bambuszhíd tetejéről készült. Olyan jellegű hidet képzeljetek el, amit a kalandfilmekben látni. A formája egy fejtetőre állított U betűhöz hasonlít, max 10 ember mehet rá és úgy ingadozik minha össze akarna dőlni. Megkönnyebbültem mikor a túloldalán szilárd talajra léptem, hogy őszinte legyek. Azért gyönyörű.
Bye Bye!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése