Mielőtt Tajvanra jöttem volna, megfogadtam, hogy rendesen írom majd ezt a blogot. Leírom azokat a dolgokat, amikre én kíváncsi voltam anno. Hogy milyenek az emberek, maga a hely, a mindennapi élet. Milyen furcsaságokkal találkozom és mik hiányoznak leginkább otthonról.
Aha, persze!
Három hónap után úgy hozzászoktam az itteni élethez, hogy már nem csodálkoztam rá az életveszélyes közlekedésre, az útszéli apró étkezdékből szálló változatos illatokra, a sok-sok kínai jelre vagy magukra az emberekre. Már az se tűnt fel, hogy megbámulnak, mert én is a város részévé váltam. Teljesen helyénvaló volt, hogy reggelente az egyenruhámban a többi gyerekkel együtt a suli fele bicózom, hogy ha elmegyünk enni minden gond nélkül használom az evőpálcikát és tudom, melyik ételt nem szeretem és melyiket eszem meg szívesen a furcsa kinézete ellenére is.
Ez lett az életem.
Azok a mindennapi dolgok, amikre kíváncsi voltam mielőtt idejöttem, normálissá váltak, így nem éreztem semmiféle késztetést, hogy leírjam őket. Pl otthon se írnám le soha, hogy nyugodtan ihatsz a csapból, a víz tiszta és finom, mert tök evidens. Itt ezt nem csinálhatnád meg. Inni többnyire olyasféle automatákból iszunk, amiket a korházakban látni, csak választhatsz a meleg, szobahőmérsékletű és hideg víz között.
Vagy, ahogy Magyarországon fűtés nélküli házat nem is látni, itt sehol sincs radiátor, egy szem se.
Eddigi életem során elképzelni se tudtam, hogy ha van leves, ne azzal kezdjük az étkezést. Itt ezt senki nem csinálná meg. Három fogás helyett egy átlagos hétköznapon is kb 5 tál van az asztalon, egy puccosabb éttermi vacsorán pedig 10 fogást is felszolgálhatnak . És a leves mindig az utolsók között van.
Megszoktam, hogy nincs túró, tejföl, hogy minden családban van legalább egy robogó, hogy nyugodtan az asztalra rakhatod a csontot, szálkát, amit nem eszel meg, hogy a legnagyobb méretű női cipő fél számmal kisebb mint a lábam, és B helyett C kosaras melltartót kell vennem, vagy hogy egy M-es ruha is lehet kicsi, mert kisebbek a méretek. Ezen már nem akadok fenn, bár azt nem adtam fel, hogy találjak olyan női cipőt, ami passzol rám.
És még sorolhatnám.
Lényeg, hogy nagyon nem jött össze az a ’rendes blog írás’. Ha volt is időm, nem volt hangulatom hozzá. Erre az is rájátszott, hogy az ’írhatnékot’ általában, valamilyen érzelmi válság hozza ki belőlem, amik –egy kivételével- teljesen kimaradtak az életemből. Ilyen nyugodt, kiegyensúlyozott, harmonikus és stressz mentes hétköznapjaim sose voltak még. Erről meg most mit írjak?
Aha, persze!
Három hónap után úgy hozzászoktam az itteni élethez, hogy már nem csodálkoztam rá az életveszélyes közlekedésre, az útszéli apró étkezdékből szálló változatos illatokra, a sok-sok kínai jelre vagy magukra az emberekre. Már az se tűnt fel, hogy megbámulnak, mert én is a város részévé váltam. Teljesen helyénvaló volt, hogy reggelente az egyenruhámban a többi gyerekkel együtt a suli fele bicózom, hogy ha elmegyünk enni minden gond nélkül használom az evőpálcikát és tudom, melyik ételt nem szeretem és melyiket eszem meg szívesen a furcsa kinézete ellenére is.
Ez lett az életem.
Azok a mindennapi dolgok, amikre kíváncsi voltam mielőtt idejöttem, normálissá váltak, így nem éreztem semmiféle késztetést, hogy leírjam őket. Pl otthon se írnám le soha, hogy nyugodtan ihatsz a csapból, a víz tiszta és finom, mert tök evidens. Itt ezt nem csinálhatnád meg. Inni többnyire olyasféle automatákból iszunk, amiket a korházakban látni, csak választhatsz a meleg, szobahőmérsékletű és hideg víz között.
Vagy, ahogy Magyarországon fűtés nélküli házat nem is látni, itt sehol sincs radiátor, egy szem se.
Eddigi életem során elképzelni se tudtam, hogy ha van leves, ne azzal kezdjük az étkezést. Itt ezt senki nem csinálná meg. Három fogás helyett egy átlagos hétköznapon is kb 5 tál van az asztalon, egy puccosabb éttermi vacsorán pedig 10 fogást is felszolgálhatnak . És a leves mindig az utolsók között van.
Megszoktam, hogy nincs túró, tejföl, hogy minden családban van legalább egy robogó, hogy nyugodtan az asztalra rakhatod a csontot, szálkát, amit nem eszel meg, hogy a legnagyobb méretű női cipő fél számmal kisebb mint a lábam, és B helyett C kosaras melltartót kell vennem, vagy hogy egy M-es ruha is lehet kicsi, mert kisebbek a méretek. Ezen már nem akadok fenn, bár azt nem adtam fel, hogy találjak olyan női cipőt, ami passzol rám.
És még sorolhatnám.
Lényeg, hogy nagyon nem jött össze az a ’rendes blog írás’. Ha volt is időm, nem volt hangulatom hozzá. Erre az is rájátszott, hogy az ’írhatnékot’ általában, valamilyen érzelmi válság hozza ki belőlem, amik –egy kivételével- teljesen kimaradtak az életemből. Ilyen nyugodt, kiegyensúlyozott, harmonikus és stressz mentes hétköznapjaim sose voltak még. Erről meg most mit írjak?
Nagymamám mondta mikor legutóbb skypeoltunk: Na mesélj!
Öööö… mégis mit? Köszi, jól vagyok.
Szegény kezdett már kétségbe esni, hogy egy hónapja semmit nem hallott felőlem, pedig ez nem azt jelenti, hogy valaki elásott, vagy a kórházban fekszem. Csak élem az életem, és nem akarok minden nap az otthoniakkal csacsogni.
Ez igazából kellemes meglepetés volt, hogy ennyire nincs honvágyam. Rosszabbra számítottam, mert elég szoros kapcsolatom van a családommal. Azt hittem hiányozni fognak. Nem ez így nem jó. Jobban fognak hiányozni. Persze, jó lenne néha velük lenni, együtt töszörögni esténként, vagy csak dumálni egyet, de semmi több.
A tesómmal most is relatíve sokat beszélek. Ugyan úgy megvitatjuk a kis hülyeségeinket és ötleteinket, mint ahogy otthon szoktuk, csak most facebook-on keresztül. Talán vele beszélek a legtöbbet, meg a legjobb barátnőmmel.
Kapcsolatok...
Tartottam tőle, hogy a barátaim 'elfelejtenek', vagy eltávolodunk egymástól ez alatt az egy év alatt. Nyilván lesz ilyen része is a történetnek, de azt kell hogy mondjam, nem is baj, mert kiderül kik számítanak igazán, kik azok akik igaz barátok. Velük nem lesz nehéz újra felvenni a kapcsolatot, és ugyan olyan jóba lenni, mielőtt kijöttem (: Papi mondta erre egyszer: Hülye vagy?! Mi még az apokalipsziskor is barátok leszünk!
Azt hiszem ez mindent elmond.
Mondták azt is, hogy a cserediákok meghíznak- embere válogatja, tettem róla, hogy ez rám ne legyen igaz- és hogy tejesen más emberként mennek haza, rengeteget változnak. Ez se tűnik igaznak. A személyiségem alapjaiban nem változott. Nem komolyodtam, nem fedeztem fel lelkem rejtett mélységeit és nem találtam meg életem célját se. Persze tanultam sok mindent, de szó sincs eget rengető változásról.
Az viszont igaz, hogy 'kinyílt a világ'. Nagyon igaz. Valahogy kisebbnek tűnik az egész, nem tűnik akadálynak a távolság, vagy az, hogy valami/valaki más országban van. Például az 'Európaiakkal' - egy német, két francia- beszéltük, hogy nyáron csinálni kéne valamit közösen, összefutni ha lehet. Mindezt olyan érzéssel, mintha szomszédok lennénk, holott életemben nem jártam még Franciaországban és Németországban is csak egyszer. Most meg teljesen evidens, hogy találkozunk a nyáron, hisz mindannyian Európában vagyunk. Most mi az?!
Öööö… mégis mit? Köszi, jól vagyok.
Szegény kezdett már kétségbe esni, hogy egy hónapja semmit nem hallott felőlem, pedig ez nem azt jelenti, hogy valaki elásott, vagy a kórházban fekszem. Csak élem az életem, és nem akarok minden nap az otthoniakkal csacsogni.
Ez igazából kellemes meglepetés volt, hogy ennyire nincs honvágyam. Rosszabbra számítottam, mert elég szoros kapcsolatom van a családommal. Azt hittem hiányozni fognak. Nem ez így nem jó. Jobban fognak hiányozni. Persze, jó lenne néha velük lenni, együtt töszörögni esténként, vagy csak dumálni egyet, de semmi több.
A tesómmal most is relatíve sokat beszélek. Ugyan úgy megvitatjuk a kis hülyeségeinket és ötleteinket, mint ahogy otthon szoktuk, csak most facebook-on keresztül. Talán vele beszélek a legtöbbet, meg a legjobb barátnőmmel.
Kapcsolatok...
Tartottam tőle, hogy a barátaim 'elfelejtenek', vagy eltávolodunk egymástól ez alatt az egy év alatt. Nyilván lesz ilyen része is a történetnek, de azt kell hogy mondjam, nem is baj, mert kiderül kik számítanak igazán, kik azok akik igaz barátok. Velük nem lesz nehéz újra felvenni a kapcsolatot, és ugyan olyan jóba lenni, mielőtt kijöttem (: Papi mondta erre egyszer: Hülye vagy?! Mi még az apokalipsziskor is barátok leszünk!
Azt hiszem ez mindent elmond.
Mondták azt is, hogy a cserediákok meghíznak- embere válogatja, tettem róla, hogy ez rám ne legyen igaz- és hogy tejesen más emberként mennek haza, rengeteget változnak. Ez se tűnik igaznak. A személyiségem alapjaiban nem változott. Nem komolyodtam, nem fedeztem fel lelkem rejtett mélységeit és nem találtam meg életem célját se. Persze tanultam sok mindent, de szó sincs eget rengető változásról.
Az viszont igaz, hogy 'kinyílt a világ'. Nagyon igaz. Valahogy kisebbnek tűnik az egész, nem tűnik akadálynak a távolság, vagy az, hogy valami/valaki más országban van. Például az 'Európaiakkal' - egy német, két francia- beszéltük, hogy nyáron csinálni kéne valamit közösen, összefutni ha lehet. Mindezt olyan érzéssel, mintha szomszédok lennénk, holott életemben nem jártam még Franciaországban és Németországban is csak egyszer. Most meg teljesen evidens, hogy találkozunk a nyáron, hisz mindannyian Európában vagyunk. Most mi az?!
Ezzel a 'világ-kicsinyedéssel' arra is rájöttem, hogy sokkal több lehetőségem van, mint gondoltam volna. Vegyük csak az egyetemet. Nem kell Magyarországon maradom- sőt, nincs az az Isten, hogy otthon maradjak - és gyakorlatilag bárhova mehetek egyetemre. Ez így szó szerint nyilván nem igaz, de sokkal több országban merek gondolkozni, mint eddig. Az is egy lehetőség, hogy visszajövök Tajvanra nyelvet tanulni, Taipeibe mondjuk, és egyetem mellett röhögve megélek egy angoltanári állásból. Nem én lennék az első.
Ez persze nem ilyen egyszerű, mert ugyan úgy 'work my ass off' mint bármelyik másik egyetemista, de akkor is adott a lehetőség. Merem lehetőségnek venni, holott fél éve csak egy elvetemült gondolatnak, lehetetlennek tűnt volna.
Ebben változtam talán a legtöbbet. Tudom, hogy bármi van, képes leszek megállni a saját lábamon. És ezt ne vegyétek beképzeltségnek, mert tudom, hogy nem lenne egyszerű, és nem is lesz az. Csak nem félek már attól, hogy 'egyedül legyek', vállaljam a felelősséget.
Ez jó érzés (: Jó érzés kevésbé tartani a jövőtől és jobban bízni magamban.
Jajj! A végén még lehet, én is felnövök O.o Hihetetlennek tűnik.
Valamelyik nap lecsapott rám az érzés, hogy 19 leszek. Azután 20, az pedig már nagyon sok! Persze tudom, hogy semmivel nem leszek felnőttebb mint így, 18 évesen, de akkor is!
Búcsúképnek:
Valamelyik nap az egyik Rotary-stával és a két fiával elmentünk Taichongba. Ahogy este visszafele jöttünk, az idősebbik fiával beszélgettem a kocsiban, mert ő ült mellettem a hátsó ülésen. Már javában vitattuk a zu+Infinitivet, amikor leesett:
Egy Új Zélandon felnőtt tajvani sráccal angolul beszélgetek a német nyelvtanról.
Imádom a cserediák-létet!
Ez persze nem ilyen egyszerű, mert ugyan úgy 'work my ass off' mint bármelyik másik egyetemista, de akkor is adott a lehetőség. Merem lehetőségnek venni, holott fél éve csak egy elvetemült gondolatnak, lehetetlennek tűnt volna.
Ebben változtam talán a legtöbbet. Tudom, hogy bármi van, képes leszek megállni a saját lábamon. És ezt ne vegyétek beképzeltségnek, mert tudom, hogy nem lenne egyszerű, és nem is lesz az. Csak nem félek már attól, hogy 'egyedül legyek', vállaljam a felelősséget.
Ez jó érzés (: Jó érzés kevésbé tartani a jövőtől és jobban bízni magamban.
Jajj! A végén még lehet, én is felnövök O.o Hihetetlennek tűnik.
Valamelyik nap lecsapott rám az érzés, hogy 19 leszek. Azután 20, az pedig már nagyon sok! Persze tudom, hogy semmivel nem leszek felnőttebb mint így, 18 évesen, de akkor is!
Búcsúképnek:
Valamelyik nap az egyik Rotary-stával és a két fiával elmentünk Taichongba. Ahogy este visszafele jöttünk, az idősebbik fiával beszélgettem a kocsiban, mert ő ült mellettem a hátsó ülésen. Már javában vitattuk a zu+Infinitivet, amikor leesett:
Egy Új Zélandon felnőtt tajvani sráccal angolul beszélgetek a német nyelvtanról.
Imádom a cserediák-létet!
