Honvágy ellen

A múlt hét pocsék volt.
Tudtam, hogy lesznek időszakok amikor piszkosul fog hiányozni a családom és elegem lesz mindenből, de akkor is pocsék volt átélni mindezt.
Igazából nem történt semmi, ami miatt okom lett volna ilyen elkeseredettnek lennem csak érzelmileg kerültem mélypontra.
Nem részletezem mi mindennel volt problémám és miért szidtam az itteni életemet, mert java részt csak a bánat és a düh hozta ki belőlem azokat a gondolatokat. Legyen elég annyi, hogy  gyakorlatilag 3 napig sírtam. ( észre vettétek már milyen szomjasak lesztek sok sírástól? )
Szóval így álltam múlt hét péntekig, amikor is elegem lett abból hogy folyamatosan szomjas vagyok. Reggae, futás, olvasás. Bevált mint öngyógyító terápia, de igazán a hétvége segített elfelejteni minden búbánatomat.
Yilan-ba mentünk a Rotary klubommal. Ez az egyik leghíresebb termál központ Taiwanon, fent északon.

Nem, nem egy wellness hétvége kúrált ki, hanem az a sok furcsaság amit láttam, próbáltam és a rengeteg szeretet amit a rotarystáktól kaptam.

A túra első megállója egy rizsbor lepárlónál volt. A társaság hamar szétszéledt, hogy a kis 'boltokban' nézegessen - amik nagyobb részét töltötték ki az épületnek, mint a lepárlást bemutató stand - így én is mentem a családommal, hogy körbejárjunk. Ezt a két kiszárított (?) kacsát az egyik pult sarkán találtam. Az eladó elég furcsán nézett rám mikor odarohantam, megvizsgáltam őket majd kitört belőlem a nevetés.

 Szegény nem tudhatta hogy sose találkoztam még egyben kiszárított, lapos kacsákkal.

Mire megérkeztünk Yilan-ba már besötétedett és igen csak korgott a hasam. A hotel ahol az éjszaka megszálltunk már fel volt díszítve karácsonyra. Alig vártam már hogy megnézzük milyen szobát kapunk. Csupa jóra lehetett számítani az előtér alapján. Igényes, stílusos hely volt. Egyetlen hibája, hogy a télhez alkalmazkodva szinte láttuk a leheletünket ahogy beléptünk a japán stílusú szobába. a Hátsó tolóajtók egy pöpec faburkolatú fürdőszobát takarnak. Úgy éreztem ez mentettem eg az életemet, mikor 15 perc után még mindíg vacogva ültünk a négyszögletű asztal körül, ami eredetileg az tatami-matrac ágyak helyén volt. Ezeket egy szekrényben találtunk meg, miután a tesóm nekiesett a jobb oldali tolóajtóknak - azt hittük a mögött vannak az ágyak - majd rá kellett jönnie, hogy azok csak dekorációk. Kipróbáltam azokat a furcsán magasított talpú japán fapapucsokat is. Pont olyan kényelmesek mint am ilyennek kinéznek, de vicces érzés bennük sétálni.

Így kezdődött a következő élet mentés - éhség ellen ezúttal - a 8. emeleti étteremben. Mindenkinek kopogott már a szeme, hála az egy órás előaásnak amit csöndben végig kellett ülnünk vacsora előtt, de ahogy kihozták ezt a remekművet evőpálcikák helyett a fényképező gépeket kaptuk fel. A többi fogást is gyönyörűen tálalták és még ízletesebbek is voltak mint ez a hidegtál. Szerencsémre hozzá szoktam már, hogy mindent csak megkóstolok és sose veszek többet egy diónyi adagnál, mert a gyümölcsökkel bezárólag vagy 12 fohást szolgáltak fel - ami megfelel a nagykönyvben megírt taiwani vacsorának. Egy átlagos estén itthon 5 tányér szokott az asztalra kerülni.

Ezt a szépséget is vacsoránál kaptuk. Életem első zöld söre. Ránézésre habzó tescos kiviszörpnek mondtam volna, de tökéletes sör íze volt, ahogy belekortyoltam. A tányéron gombával, édes újahgymával és kesudióval összesütott, panírozott rákot láttok. Életemben ilye puccos kajákat nem ettem még...

Vacsora után sétálni mentünk a városba, ahol találtunk egy gigantikus süti várat és a harmadik fogadó anyámat, akit épp ettek a halak. Erre megint csak kikerekedett a szemem Jól elviccelődtünk rajta, hogy milyen ízletes fogadó anyám lesz, mert a halaknak nagyon egyenesen imádták. Igazából mindenkit ugyan ennyire szerettek volna, mert ezek az apróságok amolyan pedikűrként szolgálnak. Ha jól értettem, leeszik az elhalt bőrt a lábadról és még amolyan masszázs is... azért én a hagyományos masszázst választom, ha arra kerül a sor.

 Akinek nem jött be ez a halas stílus, az ingyen és bérmentve áztathatta a lábát a nyilvános medencében és élvezhette a közeli étteremből/színpadról szóló zenét.





A következő kép a második nap fő attrakciója volt- vagyis egy részlete.
Along the River During the Qingming Festival Az eredeti festmény - a pekingi Palace Museumban látható - valahol 1085 és 1145 között készülhetett és 24.8 x 528.7 cm-es Magyarul iszonyú hosszú. Az emberek mindennapi életet ábrázolja lenyűgöző részletességgel a Quingming festival alatt, ami nálunk Mindenszenreket jelent. A kínaiak április 5.-én emlékeznek meg a halottaikra.
Nagyon érdekes, hogy a kép bemutatja a társadalom összes rétegének az életét úgy ahogy a városlakókét és a falusiakét is. Jobbról indulva láthatjuk a mezőgazdagában dolgozókat, a parasztot aki a portékáját szamárháton viszi a közeli városba hogy eladja a piacon. Találunk kovácsot, különféle boltokat, gyógynövényes üzletet, fogadót, városkaput, hajósokat. Tényleg mindent, ami az akkori városi/falusi élet része volt.
Érdekes adatok: a képen 814 ember, 28 hajó, 60 állat, 30 épület, 20 közlekedési eszköz és 170 fa van. Szerintem még megszámolni se lehetett egyszerű, nem hogy megfesteni olyan aprólékosan, hogy még az emberek ruházata is különböző legyen.
Nem hiába hívják a kínai Mona Lisa-nak.

6m x 110 m. Ezek a digitális verzió paraméterei, amin a falu és a város összes lakója életre kel 12 projekor és ki tudja mennyi megelőző munka segítségével.

A 2010es World Expo-n mutatták be először a China Pavilonban.
Érdemes rákeresni Wikipedia-n, ahol megnézhetitek az eredeti képet teljes hosszában és sokkal részletesebben, ami alapján ezt a 3D animációt készítették. 

Nem tudom, segít e leírni mennyire le voltam nyűgözve, ha azt mondom, hogy még az éjszaka és a nappal is váltakozik... gondolom nem.

Simon és Susan Liang nélkül nem élveztem volna ennyire ezt a kiállítást. Ők a legédesebb pár akit itt ismerek. Látszik rajtuk hogy még így az 50es éveikben, ki tudja hány év házasság után is szeretik egymást. Nagyon kedvesek, vidámak, műveltek és irtó jól beszélnek angolul. Ők azok akiket az első pillanatban megszerettem. Tényleg megszerettem őket. Tiszta élvezet velük beszélgetni. Simon volt az, aki a kiállításon válaszolt minden kérdésemre és boldogan mesélte a történelmi hátteret, hogy tényleg értsem amit látok, Susan pedig gyermeki örömmel mutogatott- azt nézd! figyeld, a lámpásokat a vízen! hallottad a dobszót? ez az estét jelzi.
A fiuk is ugyan ilyen jó beszélgető partner, csak ő sajnos most nem volt ott, mert épp a kötelező 11 hónapos katonai szolgálatát tölti.
Ilyen emberek közt eltöltött hétvége után hogy lehettem volna szomorú? Aki azt mondja, hogy simán, annak megsúgom, hogy az utolsó vacsorát tiramisuval és cappuccinoval fejeztem be. Na erre varrj gombot :)